22-ES FEMINISTA PUNCI

Egy olyan szexista társadalomban, ahol a nőket inkubátorokká, a férfiakat szexcentrikus robotokká degradálják, senki sem vonhatja ki magát a szexizmus életünkre gyakorolt hatása alól. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a férfiak mindenképp rendelkeznek férfi kiváltságokkal ebben a patriarchális berendezkedésben, aminek működése egy egész társadalomra terjed ki. Valós problémáról van szó. A feministák megbélyegzéséről. Nő- és férfigyűlölet egyaránt jelen van a világon, de botorság kijelenteni, hogy – mondjuk — a feministák nősoviniszták. Ez nincs így. Az a feminista, aki az ellenkező nemet hibáztatja és gyűlöletre uszítja a feminizmussal szimpatizálókat, nem feminista, csupán egy ember, aki asszisztál egy romlott társadalom további zökkenőmentes működéséhez. Azt pedig még hozzátenném, hogy kár tagadni, hogy a pro-feminsita férfiaknak nincsenek ugyanúgy privilégiumai, mint nemük többi tagjának – ezt a kiváltságot a feminista célok, így a nők ügyének előremozdításában kamatoztathatnák.

Nem vagyok szakértője a témának. Mégis, úgy gondolom, fiatal nőként, feministaként, hogy fontos tisztázni a feminizmussal kapcsolatos félreértelmezéseket, mert van néhány elég aggasztó jelenség és megnyilvánulás, amik hátráltatják csak a nők helyzetének nemcsak világbeli, hanem itthoni javulását.

A feminizmus és a sztereotípiák

Röviden és tömören fogalmazva, a feminizmus a nők jogaiért küzdő mozgalom. Politikai eszme is egyben; a feminizmus koncepciója szerint a nő és férfi egyenlő mind társadalmilag, gazdaságilag és politikailag. Ez a definíció mindennek az alapja, a legfontosabb pont, amit megértve elkerülhetők a további félreértelmezések.

Egy feminista nem teljes értékű nő. Nem lehet az, mert feminista

„Egy nő, aki önmagát adja (tegyük fel, gyerekkorában barbizott, festi a körmét és ad magára – de mindez nem azt jelenti, hogy az egész nő egy rózsaszín csillámokban tündöklő vagina), az rossz példát mutat a társadalom számára, mely aztán ki fogja vetni magából – legalábbis a butusok táborának legmélyére száműzi őt, hogy a férfiak vágyainak kiszolgálója legyen hátralevő életére. Ahelyett, hogy mindenki elfogadná, hogy a nő az nő, a férfi az férfi, vannak nemi szerepek, de ugyanakkor mindenki él a saját szájíze szerint — anélkül, hogy mások őt degradálnák, lenéznék, megbélyegeznének. Nem korlátozhatjuk egyik nemet sem az önmegvalósításban.” – írtam egy régebbi bejegyzésemben.

A nők és férfiak fizetésbeli különbsége megoldatlan probléma

Tudat alatt (vagy éppen tudatosan) visszatartják a nőket a hatalomtól, a pénztől, társadalmunkban a férfi jelképezi az erőt, a sikert, az értéket. A nők ugyan vállalhatnak munkát, nevelhetnek mindeközben gyereket otthon, de egyenlőségről szó sincs – fizetés tekintetében meg pláne.

Nők = tárgyak

Elég csak kimozdulni az utcára. Fütyülnek utánunk. Felhúzzák a szoknyánkat a buszon. Az utcán biciklivel lassítanak mellénk érve, hogy alánk nyúljanak. A „van vér a pucájában” kifejezés jelenti a bátorságot. Benne van a köznyelvben.

Nem a nőket kell a szexuális zaklatás miatt hibáztatni, hanem azokat az embereket, akik elfogadottnak és természetesnek veszik, hogy bárkit bármilyen módon — lelkileg, fizikailag — bántalmazzon.

Tagadhatatlan, hogy tárgyiasítva és alárendelve vagyunk. Ezért van szükség, ezért van szükségem a feminizmusra. Nincs helyén az, hogy az egyik nem a másik fölé emelkedik, hatalma van a nőnek a férfi, a férfinak a nő felett.

Férfigyűlölet = feminizmus

Határozottan nem. A mozgalom lényege az egyenlőség. Azonban, pont a név miatt gyakran megesik, hogy rosszul értelmezik a feminizmus lényegét egyesek. Nem arról van szó, hogy csak és kizárólag a nőkre fókuszál az eszme. Megkockáztatnám, a férfiaknak épp úgy segít a feminizmus, mint a nőknek: mivel a feminizmus „kimondja”, hogy egyik nem sem jobb a másiknál, ezáltal leveszi a terhet a férfi válláról, hogy neki erősebbnek, hatalmasabbnak kell mutatnia magát; a katonadolog nem katonadolog, nincs anyámasszony katonája, a társadalmi elvárásokra fittyet lehet hányni – ugyan, elég körbenézni, mennyire illik a többségre a sztereotipizált férfias férfi leírása?

A feminizmus egy célkitűzésével egyet nem értés nem mentség a feministák elítélése alól

Mint minden ideológiánál, természetesen itt sem kell minden oldalt, pontot, célt vakon követni és támogatni. Pontosan ugyanaz a helyzet a feminizmussal, mint a vallással, spiritualizmussal vagy éppen a politikával. Ha valaki nem szeretne gyereket, akkor nem szeretne gyereket, ha valaki az abortusz mellett dönt, szíve joga, mindenki a saját szájíze szerint kell, hogy hozzon meg egy döntést, hiszen mindenkinek joga van a döntéshez. Jogom van azt tenni akár az életemmel, akár a testemmel, ami nekem örömet okoz, nem a szüleimnek, a barátaimnak vagy a páromnak – társadalomi, politikai, gazdasági, kulturális erőszaktól mentesen jogosultak vagyunk szabadon dönteni az életünk során felmerülő kérdésekről.

SZÜKSÉGEM VAN A FEMINIZMUSRA! ATTÓL, MERT NŐ VAGYOK, NEM KÍVÁNKOZOM A POLITIKUSOK CSINOS MARIONETT BÁBUJA LENNI!

A feminizmus a mai „állapotánál” félreértettebb aligha lehetne. Hiszek valamiben, amiért én igenis harcolok, a véleményemet és a kimondott szavaimért való felelősséget teljes mértékben vállalom, mert nem, attól, mert nő vagyok, nem vagyok nyuszi – nem tudom, kinek milyen kép él a fejében a nőkről, a feminizmusról, az elvárt viselkedési formákról, nemi szerepekről. Szeretném úgy képviselni a véleményem (= az egyenlőséghez való jogban hiszek, abban, hogy egy emberi lényt a lába között lévő bármi alapján kategorizálni nem lehet).

Elutasítom a patriarchális dominanciát. Köszönöm, de én nem szándékozom a modern nőideálnak megfelelni. Nem érzem úgy, hogy igazi nő szeretnék lenni – már ha ez az igazi nőség azt takarja, hogy kizárólag egy férfi oldalán teljesedhetek ki igazán, az otthon melegében, a tradicionális női szerepek felvételével, fiatal anyaként, elnyomottként, megszégyenítettként, álmaim szétkaszabolásával. Igen, tudom, hol a helyem, és nem, az nem a konyhában van.

Van hangom, élnem kell hát vele, szabad akarattal rendelkező individuumként vagyok hajlandó csak élni. És ezért tenni is fogok olyan nőkért, akik velem ellentétben nem mernek kiállni saját jogaikért, nem merik kezükbe venni a gyeplőt, saját sorsukat.

SZINGLI VAGYOK! NEM, NEM HALDOKLOM…

HA A SZINGLISÉG BETEGSÉG LENNE,

társadalmunk (azaz mi) „halálos” jelzővel illetné eme nevezetes állapotomat. Ezer szerencse, hogy a tudományos élet képviselői, az orvostársadalom nem nyilvánította (még – de ami késik, nem múlik?!) betegséggé az egyedülállóságot, mert ha mégis így lenne, az egészségügy romjai felé tekintve ki is merem jelenteni, hogy stádiumom előrehaladott lenne.

Nincsen semmilyen útitársam, szárnysegédem, partnerem, barátom, barátnőm mindazok ellenére, hogy két (béka) szemmel, kicsi orral (annyira picur, hogy nem jó rám semmilyen napszemüveg – jó, ez nem azt jelenti, hogy Voldemortéhoz hasonlatos kinézettel rendelkezem), borsónyi szájjal, két kacsóval (elég vakondos), két lábbal rendelkezem. Miért is vagyok szingli? Egy átlagos 21 éves lány vagyok, aki mégsem átlagos, mert nyomorék, hogy nem vágyik különösebben egyéjszakásokra, kapcsolatokra, nem hisz az „igaziban”, pedig szeret álmodozni (leginkább a Dalekok elleni harcról), Hannibált néz esténként, teszteket tölt ki arról, hogy ki lenne a Trónok harcából, alkalmanként iszogat a legszűkebb baráti körével, tesójával ’60-as éveket idéző buliba néz el. Ez vagyok én.
Lehet, hogy a felsorolt testrészeim listájából azért hagytam ki a melleimet, mert nincsenek is. Áhá, nem kell ehhez Sherlock Holmesnak lenni, igaz?

Pontosan tudom, miért vagyok egyedülálló, nálam tehát messze nem képezi kesergés tárgyát a téma. Nincs különösebb indíttatásom rá, hogy szingli is maradjak, mivel ez szerény véleményem szerint épp, hogy nem olyan helyzet, amit irányítani lehet Jediként – a kapcsolati állapot valamilyenségének faktorai vannak.

Nem lennék emberi lény mondjuk, ha néha napján nem kattognék azon, hogy jaj, de jó lenne, ha nem nekem kellene szúnyogokat kergetnem az éjszaka közepén, hanem a companionomnak, de jó lenne, ha valaki megenné a maradék cupcake-et, amit sütöttem, mert eszeveszettül félresikerültek (vagy nem), mindezt persze romantikusabb körítéssel is el lehet képzelni, kinek hogy tetszik.

Néha igenis pattogok, hogy milyen elfajzott a férfiak népe (alapállapotomban nem így gondolom, kedves olvasóim). Ha valakivel szintet emelnék a kapcsolatomon, akkor jön a sablonszöveg, hogy nem kell komoly kapcsolat, csak randi az egész, semmi extra, esetleg a kedvencem, hogy befűtenek minden széppel és jóval, majd elszublimálnak az ember lányának uncsi életéből mindörökre.

A kérdés, hogy miért is vagyok szingli, már számtalanszor elhangzott, főleg az ellenkező neműek azok, akik (feltételezhetően) bóknak szánva mondják, hogy annyira cool vagyok, vicces (nem depresszív hangulatomban), bájos; hogy lehet, hogy egy magamfajta lány-lény egyedül tengeti mindennapjait a világon… Ilyenkor kedvesen mosolygok, utána pedig kitör belőlem a szkepticizmussal vegyített cinizmus különleges ötvözete. Egy valóságos bomba. Főleg azután, hogy megtudom, az illető férfiú nem érdeklődik irántam romantikus értelemben.

Tudjátok, van valami kép, ami a te fejedben él a számodra szerinted megfelelő illetőről, s van az, ami igazából neked van szánva a sokszor fancsali képű sors részéről. Ez a kettő merőben különbözik egymástól legtöbbször. Ami vicces, mert én hiába látom magam a lelki szemeim előtt egy bizonyos típusú fiatalemberrel, ha a valóságban egy olyan uraság ódzkodik egy hozzám hasonlatos némbertől. A sors iróniája, ugyebár.

Másik bajom a marketing, az önmenedzselés művészete, avagy a tudomány, amihez mindenkinek konyítania kellene; mégis, egyesek (én) elveszett báránykák ezen a téren. Eredmény? Ördögszekerek az életem poros útján…

SZINGLI VAGYOK, MERT

– próbáltam ugyan szociális interakciót létesíteni az ellenkező nem egyes képviselőivel, de általában borzasztó volt a végkimenetel
– azt tapasztaltam, hogy sokan vannak olyanok, akik úgy találkozgatnak (és csinálnak mást is) lányokkal, hogy közben nagyon is van valakijük a háttérországban
– pofára esésből nem volt hiányom
– általában érzelmileg elérhetetlen srácokkal hozott össze a sors
– előfordult, hogy míg alakult a kapcsolatunk, jött egy másik lány, aki szebb volt és okosabb – eléggé fájt az újdonsült pár látványa
– az alacsony termetem is volt már kifogás egy-egy kedves fiatalembernél
– hazudtak mindenről
– levegőnek néztek
– nem vettek komolyan

Nincs annál mókásabb, mikor valakit szingliséged mivoltáról tájékoztatsz nagy mosollyal bajuszod alatt, az illető pedig hirtelen átmegy feszengő, tanácstalan dadogó, pislogó tizenévesbe. Udvarias bólogatás és törvényszerű hümmögés-zümmögés, fejcsóválás után elsomfordál tőlünk messze, nehogy még megfertőzzük őt a reménytelenség kiolthatatlan aurájával. Mindemellett természetesen garantáltnak veheted, hogy el is könyvel szociopatának, baltás gyilkosnak, vénlánynak (ez azért elég durva, valljuk be), agglegénynek. Ennyire rossz a mai randihelyzet.
Amit kapcsolatban senyvedő embertársaink ignorálni próbálnak, az az, hogy szinglinek lenni nem feltétlen jelent fenyegetést rájuk nézve, valamint, hogy szánalmassági skálán való feljebb tornászkodással sem egyenlő a fent nevezett állapot.

Nem, attól, hogy saját akaratomból vagy más indíttatásból, esetleg semmilyen okból kifolyólag (és mindörökké, ámen) távolról révedezem csupán az ásó, kapa, nagyharang szentháromsága felé, nem írtam alá a vénlánysági szerződésem, halálos ítéletem meg pláne nem. Egészen tökmag korunk óta az „egyetlent”, az „igazit” kutatjuk rendületlenül, mert a nagyokosok előrelátóan ránk tukmálták ezt a népszerű, soha véget nem érő játékot: pedig ők, akiket nem nevezünk nevén, a napnál is világosabb színben látják, hogy ezzel csak mellékvágányokra léphetünk folyamatosan, kelletlenül, kellemetlenül; van, hogy életünk egészében csak kergetjük az idétlen képet valamiről, ami nem is létezik olyan módon, ahogyan mi azt elképzeltük és elképzeljük. Egyetlen igazi hogy létezne már, mikor milliárdos lélekszámról beszélünk? Ha nem találkozunk (mert ha valami, akkor ez valóban kivitelezhetetlen, most jöhettek ám nekem a lehetetlen nem létezik szövegeléssel!) minden — ebben a pillanatban élő — emberi lénnyel, hogyan tudhatjuk meg azt, hogy a gimis trú láv hamis, Johnny Depp az igazi igazi?!

Szóval igen, minden szerelemmel kapcsolatos gondolatmagvat már tipegő korunkban megetették velünk, a szobatisztasággal együtt megtanultuk, hogy van a herceg fehér lovon — na, ő majd nem lesz rest felkapni bennünket, mint Hófehérkét a szerelme (azért remélem, alma nem fog előtte a torkomon akadni kötelező jelleggel), anyáért is eljött apa, minket pedig ezek után lepottyantott a gólya pont erre a sárgolyóra. Ha nem így lett volna, akkor feltételezhetően szüntelen ficánkolnánk valahol a biológia legnagyobb valóságában. Vagy egy zsepin.

Ugyanakkor, a kapcsolatban élő embertársaink, akikről már korábban is beszéltem, sok esetben eltekintenek attól az apróságtól is, hogy mi, csodálatra méltó, egyedülálló unikornisok van, hogy az ő kapcsolatukat tekintjük a mit-ne című barométerünknek.

Hála az égnek, én abszolút nem érzem magam nyomás alatt…

SZÜZEK: ROSSZ HÍRŰEK TÁBORA

LOVE SEX IS ALL AROUND US

(and so the feeling grows)

Mi a legnézettebb televíziós műsorok, sorozatok alapreceptje? A rádióban hallható számok java része miről szól? Mi a legeredményesebb reklámok titka? Ki az, aki nem látott még (vagy nem hallott róla) egyetlen Szex és New York epizódot? Mi az, ami miatt régen a női boka kivillantása tabunak számított? Mi az, amiről évtizedekkel ezelőttig csak suttogtak az emberek? Mi az, amit manapság mindenhol — az összes utcasarkon, rádióhullámon, az online világ (nem csak tiltott) rengetegében – beletolnak a képünkbe?

Ha ennyire megszokott ez a jelenség, ha a szextől lehetetlen eltekinteni, ha a szexualitásról megfeledkezni elképzelhetetlen, akkor – kérdezem én — mit jelent a mai világban szűznek lenni?

ECC, PECC, KIMEHETSZ, HOLNAPUTÁN BEJÖHETSZ

… if you know what I mean

Elmerengeni azon, hogy valaha, mikor valaki „ideje hamar” bedobta az SZ-kártyáját a közösbe, az mennyire sokkolt mindenkit, s közben ma már ennek szöges ellentettje az, ami merő döbbenetet vált ki az emberekből (mondom ezt mindenféle sztereotípiától eltekintve)… igen érdekes. A váratlan felfedezés valaki „éltes” korúról — amúgy igen felvilágosult Facebook ismerősünkről–, hogy ő ugyan még nem telepítette a szex nevű alapalkalmazást, törvényszerűen vonzza magával a guvadt szemek erdejét.

Most tegye fel a kezét az, aki (és itt suttognék, mert ma már a szűz c. bélyeget maximum tátogni illik, míg a szexet magas C-ről üvölteni szokás) még nem szexelt! Mennyi ismerősötökről tudjátok, hogy szűz? Egyről? Kettőről? Áh, igen, most megosztanám veletek, hogy ők, akik PONTPONTPONT, valóban köztünk, köztetek vannak (nem városi legendáról pofázom ilyen nagy lendülettel), s nem erősen katolikusok, mormonok, egyéb vallásúak, nem ultrakonzervatívak, nincsenek észvesztően szigorú szüleik. Durva, de valójában te is találkozhattál már néhányukkal az utcán sétálva. Te meg tudnád állapítani a szembejövő korodbeli lányról, srácról, hogy ő melyik tábort erősíti? Nem éppen. Sőt, ha egy buliban futnál össze egy ilyen ritkának tartott példánnyal, garantáltan észre sem vennél semmit belőle. Abból, hogy történetesen szűz. Még gyanakodni sem gyanakodnál rá. Ó, és hadd mondjam el, ha nagyon erőlködnél, akkor se tudnál rájönni arra, hogy ő már letudta vajon a nagy dolgot vagy sem, mivel (DÖBBENETES TÉNY KÖVETKEZIK) egyikük sem rendelkezik SZŰZ RIADÓ feliratú, szemet bántóan villogó lámpácskával a feje felett…

A sztereotípiákkal ellentétben ők nem prűdek. Miért is lennének azok? Vannak barátaik mindkét nem képviselőiből. Túl vannak a sokadik csókon, különböző dolgokon, lehet, hogy múlt hétvégén az asztalon táncoltak sörösüveggel a fejük tetején, előfordult, hogy más ágyában keltek fel a bulit követő reggel. Vannak, akik olyasfajta kalandokat tudnának megosztani a nagyközönséggel, amikkel amúgy nem szokás (nem illendő) társaságban villogni.

AKKOR MÉGIS, MI AZ, AMI MIATT EGYESEK MÉGSEM ÜTIK NYÉLBE AZ ÜZLETET?

Mielőtt még olyan típusú embernek néztek, aki a házasság-előtt-semmi-maximum-tapi filozófiát vallja, leszögezném, hogy ez az, ami talán legeslegmesszebb áll a valóság arconcsapó illatánál; Szerény személyem nem képes ép ésszel felfogni az előbb említett gondolkodásmód miértjét és mikéntjét, szóval – ebből kifolyólag — ezt gyakorolni valahogy értelmetlennek és érdemtelennek tartom, ez csupán vélemény, semmi más. A mennyei holtomiglan-holtodiglan kimondása előtt szerintem nem az, hogy illendő, de inkább szükséges elkérni a kulcsot, beindítani a motort, aztán elsuhanni egy körre (ha értitek, mire célzom *köhécsel*), nehogy aztán csúf véget érjen egy olyan házasság, ami igazából még kezdetét sem vette (Szex és New Yorkos olvasóknak: okuljatok Charlotte példájából).

Akkor mégis, mi van? Ők hogyhogy nem gebedtek bele a társadalmunk által diktált őrületes sprintbe? Talán azért, mert rájöttek és rájönnek ezek az emberek, mi vagy éppen ők, hogy az élet (klisének hangzik, de így van) nem egy rövid-, hanem sokkal inkább hosszútávú erőpróba. Csak azért, mert tele a hűtő két tálca epres ricottás tortával, egyéb földi jóval, nem kell mindent egyszerre behabzsolni. Maradjon holnapra meg holnaputánra is. Csak azért, mert az ajtód alatt becsúsztatták (szánalomból) az egyik társkereső oldal (eliteknek!) címét, nem feltétlen kell rá regisztrálnod.

Képzeld el, hogy egy zsúfolt, (általad ismert) emberekkel teli szobába „TUDJA MEG A VILÁG, SZŰZ VAGYOK” – kiáltással toppansz be. Nem kell hozzá zseniális jósnak lenni, hogy nagyjából vágjuk az emberek erre vonatkozó reakcióit. Ott lennének a ledöbbentek: „Bocsi, de a holnapi találkozás nem jön össze, mert az anyukám másod-unokatestvérének haverjának szomszédjának meccsére kell mennem, tudod, ez nagyon fontos neki, bocs még egyszer…”, a szánakozók: „Te drága, ártatlan lélek, egy cseppet se keseregj, ritka kincs vagy, egy igazi unikornis, sodródj az élettel, s majd leszakítják virágodat, ha te is kész leszel!”, azok, akik pallérozott elme híján képtelenek szavaidnak feldolgozására: „Hát, rendben… kissé fura, de asszem okés…”, aztán lesznek olyan személyek, akik meginvitálnak téged a következő ígéretes előadásukra… a cölibátusról, s az azt övező misztikumról. Nem telne bele pár nap, de te már nagy valószínűséggel egy PRŰD bélyeggel a homlokod közepén somfordálnál ide-oda a nagyvilág színes mezején.

Nem értem, miért kell szégyellni a szüzesség tényét. Hogyha ma nem olyan nagy cucc elveszíteni azt, amit el kell veszíteni előbb vagy utóbb az élet rendje és körforgása szerint, miért van az, hogy érintetlennek (mekkora ostobaság) lenni, s úgy is maradni picit (vagy sokkal) tovább egyet jelent a közvélemény által diktált iramban való alulmaradásnak? Miért kell furcsán méregetni valakit csak azért, mert szűz?

[A legnagyobb vicc az egészben, hogy még a nőgyógyászok között is vannak, akik a hozzájuk betérő szüzikéket szkeptikusan, cinikusan méregetik. Mikor kérdik, hogy „aktív szexuális életet él?”, az erre várt válasz nyilván az „igen, hogyne”, nem pedig a „nem, még szűz vagyok”. A nemleges választ hallva nyomban felszalad a doki szemöldöke, van, hogy egy halvány mosoly árnyékát is láthatjuk a szája sarkában, de utána — egy sor krákogás és köhécselés után — kijelenti, hogy akkor csak egy ultrahangot jelent majd az egész „procedúra”… rosszabb esetben pedig végbélen keresztüli vizsgálatot – igaz, csak indokolt esetben.]

ROSSZ HÍRŰEK TÁBORA

Mikor vált, s mikor válik a szüzesség ténye olyasvalamivé, amit már nem „elismerni”, hanem rejtegetni kell? Jelen társadalmunk abszurd szabályai és szokásrendszere ha nem is megköveteli, de javasolja, hogy hasonló vallomásainkat jobb, ha megtartjuk magunknak, s nem ajánlatos ország-világ szeme és füle hallatára kitárulkoznunk – ha csak nem az aktív szexuális életünk szaftos részleteinek kitárgyalásáról van szó. Ha ma valaki (most legyen nő ez a személy) ugyanúgy ismerkedik másokkal, randizik, éli a saját életét úgy, hogy közben (valamiért — bármilyen okból kifolyólag) nem fekszik le senkivel, az – sokak szavával élve – szűzk*rva. A szüzesség ma már szinte derogáló jelentéssel bír.

Lehetséges, hogy minden nyíltságunk ellenére, amit életvitelszerűen folytatunk, mind zavarban érezzük magunkat legbelül, ha a szex kerül szóba, s így inkább ezt szégyenérzetet vetítjük ki a még ártatlanokra? Valóban mindenki olyan kényelmesen érzi magát a szexszel kapcsolatban, mint amennyire azt mutatja a külvilágnak? Nem hiszem, hogy tényleg ilyen nyakatekert lenne a válasz.

A NAP HÍRE: MÉG A SZÜZEK IS RENDELKEZNEK SZEX-MEGHAJTÓVAL!

Annak ellenére, hogy mindenki szexelni akar (te jó ég, még a szüzek is!), nem mindenki csinálja azt „egy időben”. Nem hiszem, hogy naiv és gyermeteg gondolat az, ha valaki tiszteletet, megértést, toleranciát vár el (csúnyán szólva), s ezekre számít egy párkapcsolatban. Ez valahogy az én gondolkodásmódomban, értékrendszerem szerint teljesen vállalható lista, ami nem éppen a meggondolatlanság kategóriába esik. A szüzesség nem csomag, csupán nulla tranzakció az SZ-számlán, ugye.