Category Archives: REFLEKTÁL

SZINGLI VAGYOK! NEM, NEM HALDOKLOM…

HA A SZINGLISÉG BETEGSÉG LENNE,

társadalmunk (azaz mi) „halálos” jelzővel illetné eme nevezetes állapotomat. Ezer szerencse, hogy a tudományos élet képviselői, az orvostársadalom nem nyilvánította (még – de ami késik, nem múlik?!) betegséggé az egyedülállóságot, mert ha mégis így lenne, az egészségügy romjai felé tekintve ki is merem jelenteni, hogy stádiumom előrehaladott lenne.

images

Nincsen semmilyen útitársam, szárnysegédem, partnerem, barátom, barátnőm mindazok ellenére, hogy két (béka) szemmel, kicsi orral (annyira picur, hogy nem jó rám semmilyen napszemüveg – jó, ez nem azt jelenti, hogy Voldemortéhoz hasonlatos kinézettel rendelkezem), borsónyi szájjal, két kacsóval (elég vakondos), két lábbal rendelkezem. Miért is vagyok szingli? Egy átlagos 21 éves lány vagyok, aki mégsem átlagos, mert nyomorék, hogy nem vágyik különösebben egyéjszakásokra, kapcsolatokra, nem hisz az „igaziban”, pedig szeret álmodozni (leginkább a Dalekok elleni harcról), Hannibált néz esténként, teszteket tölt ki arról, hogy ki lenne a Trónok harcából, alkalmanként iszogat a legszűkebb baráti körével, tesójával ’60-as éveket idéző buliba néz el. Ez vagyok én.
Lehet, hogy a felsorolt testrészeim listájából azért hagytam ki a melleimet, mert nincsenek is. Áhá, nem kell ehhez Sherlock Holmesnak lenni, igaz?

Pontosan tudom, miért vagyok egyedülálló, nálam tehát messze nem képezi kesergés tárgyát a téma. Nincs különösebb indíttatásom rá, hogy szingli is maradjak, mivel ez szerény véleményem szerint épp, hogy nem olyan helyzet, amit irányítani lehet Jediként – a kapcsolati állapot valamilyenségének faktorai vannak.

Nem lennék emberi lény mondjuk, ha néha napján nem kattognék azon, hogy jaj, de jó lenne, ha nem nekem kellene szúnyogokat kergetnem az éjszaka közepén, hanem a companionomnak, de jó lenne, ha valaki megenné a maradék cupcake-et, amit sütöttem, mert eszeveszettül félresikerültek (vagy nem), mindezt persze romantikusabb körítéssel is el lehet képzelni, kinek hogy tetszik.

Néha igenis pattogok, hogy milyen elfajzott a férfiak népe (alapállapotomban nem így gondolom, kedves olvasóim). Ha valakivel szintet emelnék a kapcsolatomon, akkor jön a sablonszöveg, hogy nem kell komoly kapcsolat, csak randi az egész, semmi extra, esetleg a kedvencem, hogy befűtenek minden széppel és jóval, majd elszublimálnak az ember lányának uncsi életéből mindörökre.

A kérdés, hogy miért is vagyok szingli, már számtalanszor elhangzott, főleg az ellenkező neműek azok, akik (feltételezhetően) bóknak szánva mondják, hogy annyira cool vagyok, vicces (nem depresszív hangulatomban), bájos; hogy lehet, hogy egy magamfajta lány-lény egyedül tengeti mindennapjait a világon… Ilyenkor kedvesen mosolygok, utána pedig kitör belőlem a szkepticizmussal vegyített cinizmus különleges ötvözete. Egy valóságos bomba. Főleg azután, hogy megtudom, az illető férfiú nem érdeklődik irántam romantikus értelemben.

tumblr_m360jzgiw81r0hw4xo1_500

Tudjátok, van valami kép, ami a te fejedben él a számodra szerinted megfelelő illetőről, s van az, ami igazából neked van szánva a sokszor fancsali képű sors részéről. Ez a kettő merőben különbözik egymástól legtöbbször. Ami vicces, mert én hiába látom magam a lelki szemeim előtt egy bizonyos típusú fiatalemberrel, ha a valóságban egy olyan uraság ódzkodik egy hozzám hasonlatos némbertől. A sors iróniája, ugyebár.

Másik bajom a marketing, az önmenedzselés művészete, avagy a tudomány, amihez mindenkinek konyítania kellene; mégis, egyesek (én) elveszett báránykák ezen a téren. Eredmény? Ördögszekerek az életem poros útján…

tumblr_mj20x2H5Zr1r4578no1_500

SZINGLI VAGYOK, MERT

– próbáltam ugyan szociális interakciót létesíteni az ellenkező nem egyes képviselőivel, de általában borzasztó volt a végkimenetel
– azt tapasztaltam, hogy sokan vannak olyanok, akik úgy találkozgatnak (és csinálnak mást is) lányokkal, hogy közben nagyon is van valakijük a háttérországban
– pofára esésből nem volt hiányom
– általában érzelmileg elérhetetlen srácokkal hozott össze a sors
– előfordult, hogy míg alakult a kapcsolatunk, jött egy másik lány, aki szebb volt és okosabb – eléggé fájt az újdonsült pár látványa
– az alacsony termetem is volt már kifogás egy-egy kedves fiatalembernél
– hazudtak mindenről
– levegőnek néztek
– nem vettek komolyan

Nincs annál mókásabb, mikor valakit szingliséged mivoltáról tájékoztatsz nagy mosollyal bajuszod alatt, az illető pedig hirtelen átmegy feszengő, tanácstalan dadogó, pislogó tizenévesbe. Udvarias bólogatás és törvényszerű hümmögés-zümmögés, fejcsóválás után elsomfordál tőlünk messze, nehogy még megfertőzzük őt a reménytelenség kiolthatatlan aurájával. Mindemellett természetesen garantáltnak veheted, hogy el is könyvel szociopatának, baltás gyilkosnak, vénlánynak (ez azért elég durva, valljuk be), agglegénynek. Ennyire rossz a mai randihelyzet.
Amit kapcsolatban senyvedő embertársaink ignorálni próbálnak, az az, hogy szinglinek lenni nem feltétlen jelent fenyegetést rájuk nézve, valamint, hogy szánalmassági skálán való feljebb tornászkodással sem egyenlő a fent nevezett állapot.

tumblr_m3lt39FPuW1r8x3rs

Nem, attól, hogy saját akaratomból vagy más indíttatásból, esetleg semmilyen okból kifolyólag (és mindörökké, ámen) távolról révedezem csupán az ásó, kapa, nagyharang szentháromsága felé, nem írtam alá a vénlánysági szerződésem, halálos ítéletem meg pláne nem. Egészen tökmag korunk óta az „egyetlent”, az „igazit” kutatjuk rendületlenül, mert a nagyokosok előrelátóan ránk tukmálták ezt a népszerű, soha véget nem érő játékot: pedig ők, akiket nem nevezünk nevén, a napnál is világosabb színben látják, hogy ezzel csak mellékvágányokra léphetünk folyamatosan, kelletlenül, kellemetlenül; van, hogy életünk egészében csak kergetjük az idétlen képet valamiről, ami nem is létezik olyan módon, ahogyan mi azt elképzeltük és elképzeljük. Egyetlen igazi hogy létezne már, mikor milliárdos lélekszámról beszélünk? Ha nem találkozunk (mert ha valami, akkor ez valóban kivitelezhetetlen, most jöhettek ám nekem a lehetetlen nem létezik szövegeléssel!) minden — ebben a pillanatban élő — emberi lénnyel, hogyan tudhatjuk meg azt, hogy a gimis trú láv hamis, Johnny Depp az igazi igazi?!

Szóval igen, minden szerelemmel kapcsolatos gondolatmagvat már tipegő korunkban megetették velünk, a szobatisztasággal együtt megtanultuk, hogy van a herceg fehér lovon — na, ő majd nem lesz rest felkapni bennünket, mint Hófehérkét a szerelme (azért remélem, alma nem fog előtte a torkomon akadni kötelező jelleggel), anyáért is eljött apa, minket pedig ezek után lepottyantott a gólya pont erre a sárgolyóra. Ha nem így lett volna, akkor feltételezhetően szüntelen ficánkolnánk valahol a biológia legnagyobb valóságában. Vagy egy zsepin.

Ugyanakkor, a kapcsolatban élő embertársaink, akikről már korábban is beszéltem, sok esetben eltekintenek attól az apróságtól is, hogy mi, csodálatra méltó, egyedülálló unikornisok van, hogy az ő kapcsolatukat tekintjük a mit-ne című barométerünknek.

Hála az égnek, én abszolút nem érzem magam nyomás alatt…

Advertisements

5 Comments

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, FUN.FUN.FUN., KITÁLAL, RÓLUNK, REFLEKTÁL, TÁRSADALOM, TÚLKOMPLIKÁL

ÍGY ÍTÉLKEZÜNK MI: KÖSZÖNJÜK, ANGELINA!

Néhány napja hatalmas sokként ért egyeseket Angelina Jolie dupla masztektómiájának híre. A mellrák kialakulásának magas rizikófaktorának (87%) csökkentésére ez – véleményem szerint – igen csekély ár.

Angelina édesanyja 56 évesen halt meg; borzasztóan fiatalon veszítette el a harcot a rákkal való küzdelemben – a színésznő tehát tökéletesen tisztában van vele, milyen egy szeretett személy elvesztése. Egy szülőtől, szerettünktől, barátunktól jóval idő előtt búcsút mondani kitörölhetetlen fájdalom, melyet teljes mértékben úgysem képes senki feldolgozni, hiába a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít.

Ennek az irtózatos emléknek „köszönhetően” döntött Angelina az élet mellett. Átesett egy rémes procedúrán — azért cserébe, hogy ne kelljen majd sugárzásról sugárzásra, kemóról kemóra járnia, hajhullással, fájdalommal, állandó hányingerrel és depresszióval küzdenie; de ami ezeken a dolgokon mind túltesz, hogy a gyermekei, a családja nem fogja (jó eséllyel) végignézni édesanyjuk, feleségük, legjobb barátjuk hanyatlását, megrendítő leépülését és elmúlását.

Megtette a gyermekeiért, a férjéért és (nem utolsó sorban) saját magáért azt a lépést, amitől sokan rettegnek, amit sokan elítélnek, ami miatt most a világon rengetegen megkérdőjelezik ennek a bátor, odaadó, csodálatos nőnek hősies döntését, sőt, épeszűségét, mindezt úgy, hogy senkinek semmi köze hozzá, mit, miért és hogyan tett.

Túl nagy árat fizetett az egészségért? Az életért? Abszolút nem.

PANEM ET CIRCENSES

Az internetes kommenteket olvasva csóváltam a fejem, hogy egyesek (nagyon is sokszor közszereplők) milyen sötét, kártékony, sokszor szexista hozzászólással traktálják a többi birkát, akik pedig csak bólogatnak, utálkoznak és ujjal mutogatnak, ha csak valami Angelina mellműtétjéhez hasonló szenzációból mazsolázhatnak kedvükre. Nem Angelina bátor tette az, ami lejön nekik a történetből; a funkcionális analfabéták és agyatlan, nőket degradáló, szexista, hímsoviniszta emberi hulladék is rögvest ráveti magát a lényegre: a mellekre – vagyis azok hiányára.

Ebből (is) látszik, hogy egyesek számára a nők nem többek pusztán szexuális tárgyaknál, eszközöknél, egy pár mellnél, számos esetben csak anatómia könyvekből ismert vagináknál, hosszú hajnál, csinos termetnél. Még ma sem vagyunk többek a felsorolt dolgoknál, részeknél, nem számítunk egésznek, itt mindenki a mellmérete alapján kategorizálható (tulajdonképp egyszerűbb is azonosítani bennünket ezen tulajdonságaink alapján), semmit sem jelentenek az igazi értékeink: a család, a szeretet, az áldozat, a bátorság és hősiesség. Mi magunk nullák vagyunk a társadalom számára.

Komolyan úgy gondolják sokan, legalábbis a hírre reagáló emberek egy tábora, hogy Angelina egy őrült trend még kattantabb képviselőjeként káros világnézettel és gondolkodásmóddal bombázza a világot, s ez csak egy újabb pont a nyomorult amcsik unintelligenciájára. A másik vélemény, amit a(z internetes) hozzászólók, témát kommentelők körében megfigyelhetünk, az, hogy a nőiességünktől (két lógó valami a mellkasunkon) megfosztani magunkat egészséges nőkként merő bolondság, betegség, marhaság, öncsonkítás, erőszak, üzlet.

tumblr_mmyeto34mR1so5d5xo1_500

Épp elég teher a betegség, a rák, viszont a társadalom még rá is tesz egy lapáttal. Nemhogy segítene nekünk (most csak a mellrákról beszéljünk), még belénk is neveli, hogy az esetleges melleltávolítással nőiességünknek búcsút inthetünk, nem leszünk többé kívánatosak, elfeledhetjük, hogy mi valaha is (a gyógyulással) igazi nőnek, teljes nőnek és gyönyörű nőnek érezzük magunkat. Ezt neveljük szépen mindenkibe. Üdv társadalmunkban!

Így hát, egy ilyen világban, mint a mienk, talán meg sem kellene rökönyödnünk azon, hogy Angelina hiába hozta meg a saját döntését (egy igen nehéz döntést), a társadalom őt bírálja és bírálni is fogja, mert melleit adta családjáért. Félelemben élni idegölő, lelkileg megterhelő, a betegség kimerítő és szintén romboló tud lenni egy emberi lény számára épp eléggé; miért ne tehetnénk hát azt, amit szeretnénk (dupla masztektómia) egy nagy eséllyel egészséges, boldog, félelmektől mentes, hosszú életért cserébe? Ünnepelnünk kéne ezt a nőt, mert mert kiállni magáért és a családjáért.

Angelina Jolie azért osztotta meg történetét, mert ezzel segíteni, inspirálni akart minden nőt és férfit, fel szerette volna hívni a világ figyelmét arra, hogy mindig van választási lehetőségünk. Cselekednünk kell, s nem pedig gyűlölködni, éretlenül, gusztustalanul ítélkezni mások felett úgy, hogy közben nekünk nagy eséllyel fogalmunk sincs, milyen állandó rettegésben élni.

Forrás: http://forthecatholicgirls.tumblr.com

8 Comments

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, KITÁLAL, OLVASÓI KÉRÉS, RÓLUNK, REFLEKTÁL, TÁRSADALOM

“BELLÁNAK”

Akárki is legyen ez a “Bella”, nála gerinctelenebb embert nem ismerek. És nem, ez nem egy mást ócsároló bejegyzés. Amit az előbb mondtam, puszta tény.

Van egy ifjú leányzó/”úriember” a (nem feltétlenül közvetlen) környezetemben, aki egy általa kreált felhasználó név mögé bújva igyekszik minél jobban lejáratni engem, ezt pedig én egy nagyon gusztustalan húzásnak találom. Felhasználni olyan információkat, amik másokra (ez esetben a rovatom olvasóira – mert igen, vannak olvasóim) egyáltalán nem tartoznak, belerúgni valakibe, aki már amúgy is a gödör mélyén hever, na, ez nagyon magyar viselkedés és hozzáállás.

Van valamim. És ezt is ki akarják tépni a kezemből. Nem, nem fogom csak úgy hagyni. Nem adom meg azt az örömöt másnak, hogy szenvedni lásson, hogy győzelmet arasson felettem, diadalmasan kihúzza magát, és felkiáltson, megcsinálta.

Nem süllyedek le az a “többi” szintjére sem. Nem fogok undorító jelzőkkel illetni mást, még akkor sem, ha mondjuk a négy fal között vergődve hirtelen felindulásból azt mondom, nyeljen savat az, aki engem “gyökérnek” nevez.

Nem voltam sosem egy népszerű lány, most sincs ez másképp, bár azért ez a helyzet egy árnyalattal talán mégis különbözik a korábban átélt szituációktól. Van egy rovatom, ami neked nincs, Bella. Van valamim, amid neked – az okos hozzászólásaidat olvasva – nincs: tehetségem az íráshoz. Van önálló véleményem, ami pedig a legjobb és számodra talán legbosszantóbb: meg tudom fogalmazni a gondolataimat úgy, hogy az ne legyen primitív, mint amilyen te magad vagy.

Sosem voltam okos, se szép – szerinted. A szépség relatív, erre nem is térnék ki, minek, versenyeken nem állt szándékomban sosem indulni, feleslegesnek és visszataszítónak találom, engem ne egy tíztagú zsűri értékeljen, akár egy lovat.

Ész. Köszönöm aggodalmad, de igenis van agyam. Nem is akármilyen. Sosem tartottam magam – az általad használt szóval élve – “butácskának”.

Még nem értem – és valószínűleg soha nem is kapok erre választ -, hogy mi volt a célod az engem minősítő, lejárató hozzászólásaiddal; köszönettel tartozom neked, mert a te akciód által népszerűbb lehetek, mint valaha.

Nincs annál rosszabb, ha valaki közömbös, semmitmondó személyiség, aki nem tud másokból érzelmet (legyen az akár negatív is, a te példádat hozva) kiváltani. Engem azonban szeretnek és gyűlölnek. És ennél nagyobb sikert és boldogságot nem is kívánhatnék.

Így hát… Bella, köszönöm neked!

1 Comment

Filed under KITÁLAL, REFLEKTÁL