Category Archives: A HÉT VALLOMÁSA

KUSZASÁG

Nem tudom, mi az, ami miatt így érzek.

Már letettem róla, hogy az isteni megoldás után kutassak veszettül; tisztában vagyok vele, hogy minden csak történik. Néha értelmetlenül, néha pedig okkal… ennyi pedig elég is alapismeretnek.

Nem szabadna túl sokat tanakodnom a miérteken, mert igazából nem megyek vele sokra, de az sem változtatna semmin, ha esetleg lenne egy indok, egy válasz. Ugyan, mihez kezdenék vele?

Kétségbeesett és tapadós vagyok, ezt aláírom, de annak elképzelése már meghaladja az amúgy meglehetősen színes fantáziámat, hogy miért lenne ez akkora jellemhiba, visszataszító viselkedés, pillanatnyi őrület.

Ha lesz is valami, ha nem, semmi baj, legalább kiírtam magamból a fejemben zajló háborút, nem mintha segített volna rajtam, nem mintha enyhített volna az ürességen, de erről nem tehetsz, nem hibáztatlak.

Valószínűleg nem is érted, mit és miért hadoválok ilyesmikről, lehetséges, hogy csak úgy olvasol és nézel magad elé, ha egyáltalán eddig a pontig eljutottál, de én ilyen nyomorultul beszédkényszeres vagyok, nem alapállapotomban, csupán stresszhelyzetben.

Szeretném, ha léteznék a szemedben, szeretném, ha nem néznél levegőnek, szeretném, ha meghallgatnál, szeretném, ha próbálnál megérteni engem, szeretném, ha eszembe sem jutnál többé, bármennyire is kedves szívemnek a gondolatod.

Utállak, mert a csodák nélküled kibaszottul hétköznapiak. Utállak, mert azt ismételgetem és sírom egyfolytában, hogy én ugyan lélegezni sem tudok nélküled, mégis sikerül, ez pedig röhejes és bosszantó.

Nem tudom, mit mondhatnék neked. Teljesen mindegy, akármit mondhatnék, kiabálhatnék, ha tehetném, megütnélek, hogy reagálj valamit. Mit mondjak? Kellesz? Szükségem van rád? Miféle közhellyel dobálózhatnék? Megőrjít a tudat, hogy nincs semmi, csak én egymagamban, a szoba legsötétebb sarkában, idiótaságokat írva, naiv képzelgésekkel a fejemben, hogy egyszer majd te keresel, vidáman betoppansz.

Az egész világ te vagy, az egész kurva élet, én pedig én vagyok, nem változom, azt hittem, kinőttem már mindebből a szerencsétlen ideahalmazból, de nem, úgy viselkedem, mint a 13 éves önmagam, aki bezárkózik a mosdóba, ki sem jön addig, amíg elvonulnak az emberek az ajtó elől.

Nem vagyok szerelmes beléd, nem is kell annak lennem ahhoz, hogy fájj.

Semminek sincs értelme.

Leave a comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA

SZÜLETÉSNAPOMRA

Azért a közösségért teszek, tennék dolgokat, amelyikben én mérhetetlenül egyedül, magányosan érzem magam. Itt persze hátrahőköl majd egy-két ember az életemből, ezért előre is szeretném elnézésüket kérni, de mivel egyik sincs mellettem a nap 24 órájában (ami amúgy is igen sok lenne), egyikkel sem vagyok napi kapcsolatban a távolság vagy egyéb dolgok miatt, saját bolondságom miatt, ki tudja, nos… ennek lehet, én vagyok az oka, sőt, minden bizonnyal én vagyok az egyik oka.

tumblr_l9aie6otf21qadeyl

Volt valaki, akit mindenkinél közelebb engedtem magamhoz a kezdeti bizalmatlanság, megrögzött szkepticizmusom ellenére. Ezen a verőfényes októberi napon, 4 nappal a 22. születésnapom alkalmából gyászolom az egyoldalú barátságot, feltétel nélküli bizalmat, átnevetett délutánt, hajnali telefonhívást, reggeli ébredést, sátorállítást, arcsimogatást, naplóbejegyzéseken való elmélázást, mosolyt, ölelést, csókot, telesírt párnát, boldogságot, filmnézést, különleges pillanatot, az estét a Dunánál, az első perceket, az irodát, a hajnali csendet, a Keleti-pályaudvart, az egyórás várakozást, izgalmat, pillangókat, terveket, álmokat, reményt és mindent, mindent, amiért érdemesnek tartottam bírni, lépni, élni, várni.

Sajnálom a csendet, a szomorkás tekintetemet, a remegő kézzel pötyögött üzeneteket, az érdeklődést, a cseppnyi életet, mert most éltem először, most éreztem igazán élőnek magam. Igen, teher a bizalom, kérhetetlen kérés a türelem. Feladtál, mikor azt hittem, összerakhatom magam melletted úgy, hogy te majd szépen objektíven figyelgetsz, s ha kell, útbaigazítasz. Nem vártam tőled, hogy megments, hiszen az ember csak saját magán segíthet.

Ami nekem ennyi mindent, a világot jelentette, napsütést, nyarat, új élményeket, vállra hajtott fejet, szomorkás búcsút, visszafojtott pityergést, játszott lazaságot, néha dacos nemet, neked csak egy sms-nyi pillanatot ért, hogy ennyi, boldog további ürességet.

3 Comments

Filed under A HÉT VALLOMÁSA

NYÍLT LEVÉL EGY BARÁTHOZ

“Szeretem, ha egy történet abszolút lezáratlan, vagy kissé keserű szájízű, mert akkor sokkal életszagúbb” – egy korábbi bejegyzésemben így írtam a kapcsolatokról.Most úgy látszik, kissé önbeteljesítő jóslatként működött ez a kijelentésem, fogalmazhatnék akár úgy is, hogy felfestettem az ördögöt a falra – sötét, mocskos színekkel.

Olvastad ugyan a régi irományaimat, bejegyzéseimet, tudom, hogy belenézegettél az ashteadi magányról szóló blogomba is, sőt, még a szupertitkos tumblr oldalamra is játszi könnyedséggel rábukkantál, így pedig a Benedict Cumberbatch-imádatomnak, valamint a beteg rajongói vénámnak is szemtanúja lehettél… de egy éve azért nem ismertél. Ezért olyan nehéz most velem, veled, ezért nem érted sokszor a butaságaimat, azt a rengeteg idétlen komplexusomat, amik tagadhatatlanul legbosszantóbb tulajdonságaim közé tartoznak. Te nem voltál ott, nem voltál benne az életemben akkortájt, viszont most nagyon is jelen vagy, és kérlek, legyél is, mert nem szeretnék egy évvel korábban lenni.

Az egyik legjobb barátom lettél, röhejesen rövid idő alatt. Tudod jól, hogy van ez a trust meg abandonment issue-m, kissé depresszív hajlammal rendelkezem, te pedig nagyon türelmesen álltál hozzám mindezen hibáim ellenére, amit én leesett állal követtem figyelemmel. És őszintén, picit melengette is a szívem.

tumblr_le84i8d3H31qzts9zo1_500

Nem nagyon hangoztattam nyáron, hogy például miként is álltam hozzá a mi kis ismerkedésünkhöz. Konkrétan egy héten keresztül szánt szándékkal nem is írtam neked, sőt, tovább mennék, rejtett üzemmódban nyomtam az általad olyannyira imádott sztalkerkedést, s vártam. Mire? Hogy aztán eltűnj. Miért? Mert éppen ettől a szituációtól féltem. Volt egy megérzésem, ha továbbra is nagyon közvetlenül és sokszor beszélünk, kötődni fogok hozzád, mert ugye földi halandók lévén általában lassan azon kapjuk magunkat, hogy hoppá, ragaszkodunk. Nem nevezném plot twistnek az ignorálást követő eseményeket, mert igazából számítottam rá, hogy bírni foglak, arra nem, hogy te is engem, de tekintsünk csak el ettől a kis apróságtól. Mert úgy néz ki, hogy amennyire azt hittem (vagyis igyekeztem hinni, mert eleinte azért jóval bizalmatlanabb voltam), kedvelsz, épp az ellenkezőjéről tanúskodik mostani viselkedésed. A szavak nem számítanak – kérlek, ne nézz most hülyének, hogy én pedig ilyen eposzokkal jövök, a körülményekre való tekintettel írok most, ha tehetném, másképp adnám mindezt tudtodra.

Én olyan boldog voltam. Főleg akkor, amikor láttam (az együtt töltött idő alatt), hogy nem csak úgy a levegőbe beszélsz, hanem tulajdonképp valóban őszintén viselkedsz felém. És ez az, amit eddig sosem éreztem, legalábbis a másik nem képviselőitől, de maradjunk most plátói barátságunknál inkább. Mert a barátságod nekem fontosabb, mint bármi más.

Amink volt (van?), azt nagyon élveztem. Minden percét. Még akkor is, amikor szótlanul üldögéltem melletted. Nem azért vagyok kuka, mert nem bírlak, mert buta vagyok és nincs mondanivalóm, ó, ha tudnád, hogy a fejemben mennyi és mennyi gondolat kavarog, szinte felrobbanok, ezernyi dolgot osztanék meg veled – nos, valahogy nem is a megfelelési kényszer, hanem inkább az önmagamtól, a gondolataimtól való félelem miatt zárkóztam és zárkózom be annyira. Te persze kívülről nézve ezt unalomként is elkönyvelheted.

Nem romantikus érzelmekkel és eszközökkel gondolkodtam rólunk elsősorban, először mindig “csak” a személyed jött, nem maga a foglalkozásod, az érdeklődési köröd (persze ezek is pont olyan fontosak és imponálóak), na meg a fizikai adottságaid, ezzel azt szeretném mondani, hogy téged, a személyedet kedvelem, nem pedig a körítést. A WSJ cikk csak egy egészen csinos pluszt jelent. De még mindig te vagy te, nem pedig a WSJ és mindenféle más, egyéb adalék.

Mikor hirtelen jött egy érzés, hogy úristen, nagyon kedvellek, leállítottam magam. Megkérdeztem saját magamtól, hogy most vajon azért ragaszkodom hozzád ennyire, azért tetszel, mert éppen jókor jöttél, ott vagy, esetleg csupán az irántad való érzéseim a saját boldogtalanságom és az átélt magányom által erősödtek-e fel. A választól egyenesen rettegtem, de aztán egyik napon egyszerűen képes voltam elmondani magamnak, hogy nagyon fontos vagy, mosolygok, ha eszembe jutsz, és ez nem azért van, mert sokáig voltam egyedül, szomorúan, magam alatt.

És akkor most mi is van? Tényleg bebeszéltem magamnak egy barátságot, vagy tényleg léteztél és itt voltál nekem? Ha igen, most miért is nem vagy mellettem?
Szeretnék egy pontot a mondat végére, ha fájni fog, akkor is. És mindezt úgy, hogy most cseppet önzőnek is tartalak, pont úgy, mint ahogyan te tartottál engem korábban, mikor én szándékoztam kilépni ebből. Akkor azt gondoltam, mert mondani nem mertem, hogy azért vagyok inkább egyedül, mert ha valakit megkedvelnék, utána pedig hirtelen – derült égből villámcsapás – tönkremenne minden, nem hinném, hogy túl lennék rajta. Egyedül lenni (barátok nélkül, kapcsolatok nélkül) könnyebb.

De most mi lesz veled? Mi lesz velem?

Leave a comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, KITÁLAL