Category Archives: TÚLKOMPLIKÁL

GYŰLÖLET

2 hónap elteltével csak szarabbul vagyok. Szánalmas, céltalan, visszataszító lényként tengek-lengek. Velem van a baj. Mindig is velem volt. Nem kellek sehova, nélkülözhető vagyok. Az voltam, az is maradok. Elfogyott az erőm. Semmit sem érzek, csak mérhetetlen gyűlöletet önmagam iránt.</div>

7 Comments

Filed under TÚLKOMPLIKÁL

FORDULÓK, OTTHONTALANSÁG, KÉTELY

„Randiztam” az elmúlt időszakban. Két személlyel is. Mindketten érdekes emberek, olyanok, akikkel jól érezheti magát az ember lánya, azonban ez az én elfuserált lelkemnek valahogy nem elég.

Sajnálom, hogy így van. Nem szeretem bántani az embereket, mondjuk, mivel is bántanám ezt a két srácot, hiszen csak megittam velük valamit, kellemesen elbeszélgettünk az életünkről, ki mivel foglalkozik, mi a véleményünk az aktuálpolitika nagy kérdéseiről, a földönkívüliekről, kinek milyen céljai vannak. Blabla.

Nekem már lassan céljaim sincsenek. Nem látom értelmüket. Realizálódási esélye annak, hogy én politológus újságíró leszek, nulla. Felvesznek egyetemre. És? Utána? Sikerülhet ez nekem?

Sikerülnie kell, másom nem maradt.

Reggel rápillantottam a naptárra. November 27. Ez a dátum, vagyis inkább nap, a 27-es szám is köt valakihez. Ma van 5 hónapja – ha olvasol.

Azt hittem, jobb lesz. De nem. Két hete, november 15-én remegő kézzel váltottam jegyet Budapestre. Egyedül indultam útnak. Úgy, hogy tudtam, se Gicát, se Á.-t nem fogja érdekelni, hogy ott leszek. Egyedül fogok eljutni A pontból B-be, nem mintha ez problémát jelentene, de jó, mikor tudja az ember, hogy várnak rá. Ez alkalommal azonban csak én voltam, pont úgy, mint mikor Londonban jártam az utcákat egymagamban. Furcsán ugyanaz az érzés volt. Magányos. Nem szóltam a pesti ismerősöknek, nem akartam senkit se látni.

tumblr_mcfd0e97fR1rir30wo1_500

A csabai állomáson álltam, vártam a 11.13-as vonatot, pontosan azt, amivel egy hónapja Á. ment haza, ugyanott álltam, ahol remegve toporogtam, miközben az októberi napsütésben fantáziáltam, milyen jó lesz újra együtt lenni. Aztán, mikor már a valóságba visszacsöppentem, a valós valóságba, elindultam a vonatomhoz, mély levegőt vettem és kifújtam, mikor elhaladtam azon a ponton, ahol utoljára húzott magához az azóta már elveszett barátom.

A vonaton egy párral ültem a kocsiban, Murphy közbeszólt, a Keletiig hallgatnom kellett őket, a tervezgetéseiket, a szemem sarkából láttam, ahogy néha megérintik egymást kedvesen.

Leszállni a vonatról is elég rossz érzés volt. Mindenhol csak az emlékek voltak, ott is, ahol sosem voltunk együtt, de az agyam egy pillanatra sem hagyott cserben. Vittem magammal a naplómat. Nem volt szívem elégetni, eldobni, kihajítani, így inkább arra gondoltam, odaadom neki, ha találkozunk. Ez megint irracionális gondolat volt tőlem, nem is értem magam, olyanokat látok és gondolok, amik már nincsenek is. Fogtam a fekete füzetemet, a teleírt lapokat, ügyelve arra, nehogy széthulljon az egész. Azért szerettem volna, ha elveszi tőlem a naplót, mert igazából nem akarom többet olvasni azokat a dolgokat, amiket írtam májusban, júniusban, októberben. Á. bármit tehetne vele, akár ki is dobhatná, nem bánnám egyáltalán. Azt tehetne vele, amit csak szeretne. El akartam felejteni minden átélt élményem.

A hidegben álldogáltam egy órán keresztül. A Vácin. Vártam, hátha feltűnik, elveszi tőlem a naplót. Nem marasztaltam volna egyáltalán. Odébbálltam volna én is. Ürességgel a szívemben. Mintha meg sem történt volna a jelenet. Egyik jelenet sem.

Mikor feleszméltem a butaságomra, hogy csak a csípős novemberi délutánon bolondot csinálok magamból Budapest szívében, fogtam magam és elindultam egy kiállításra (ami csalódás volt).

A kiállítás Van Goghról szólt. Ültem a kanapén, nézegettem a képeket, nem kellett hozzá sok, hogy potyogjanak a könnyeim egy-egy festmény láttán.

Miután összeszedtem magam, elindultam a Nyugatihoz – ott találkoztam egy kedves sráccal. Kávéztunk, beszélgettünk, igazán jól éreztem magam. De ez nem minden. Szeretnék őszinte lenni – attól, mert egy bloggerről, az egyik olvasómról van szó, akinek írásait én is figyelemmel kísérem, nem fogom két szóval lerendezni a találkozást.

Nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, hogy valakivel mennyire összehasonlíthatatlanul más lenne minden. Másképp ülne, másképp nézne rám, másként viselkedne, szólalna meg, más a hangja, más a szeme, más a lénye. És ezen a ponton nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás, mint azelőtt egy héttel, miután egy másik sráccal találkoztam Békéscsabán.

Egyszerre volt bűntudatom, egyszerre élveztem az új ismeretséget és egyszerre akartam elfutni.

Nem tudtam magam hova tenni.

A vonaton két szolnoki lánnyal beszélgetésbe elegyedtünk. Elég csajosan indult – megdicsérték a kék körömlakkomat. Így sem barátkoztam még – úgy értem, csajos téma bevetésével -, szóval most adtam neki egy esélyt. Szolnokig vodkáztunk, ez lett az eredménye. Nem ittam sokat, csak annyit, hogy az alkoholtól picit felmelegedjek.

Miután a két lány leszállt a vonatról, elsírtam magam. Szolnoktól hazáig sírtam és sírtam. A sötétben kémleltem ki az ablakon, erősen figyeltem, mikor hagyjuk el a szolnoki állomást. Megpillantottam a lakótelepet, azt a pusztát, ahol sátoroztunk. Becsuktam a szemem, próbáltam pihenni. Aztán furán éreztem magam, mert olyan volt, mintha valaki nézne.

És nézett is: egy erősen alkoholmámoros állapotú huszonéves volt az, pasas, aki nagyon ijesztően bámult engem. Kezdtem megijedni, de aztán szerencsére a kérdő pillantásom láttán elvonult az illető.

Békéscsabára is rossz volt hazaérni. Rossz volt elindulni, rossz volt Budapesten, rossz volt a vonaton, rossz itthon. Akkor már mi maradt nekem?

A naplóm.

Amire nincs szükségem.

Feladtam a reményt. Úgy feküdtem le aludni, hogy tudtam, többé nem látom Á.-t, nem hallom a hangját, nem fogja meg a kezem, de nem is mesél hülye sztorikat, hogy nevessek. Nem érdekli már, hogy mi van velem, hogy fogytam 8 kg-ot, hogy nem megy le egy falat étel sem a torkomon, hogy állandóan olyan érzésem van a gyomorszájam táján, mintha megrúgtak volna, hogy nem tudok elaludni, de ha mégis, akkor rémálmaim vannak, felriadok éjszaka. Olyanokat álmodok, hogy minden rendben, felébredek, majd megint ráz a zokogás. Sírva keltem egy darabig, most már csak csendben pityeregve alszom el. Úgy, hogy remélem, a másik szobában nem hallják meg. Így is marad bizonyíték: reggel Lili (kutyánk) mindig ellopja a zsebkendőimet, amiket ízekre szed. És tessék, mindenki tudja is, hogy éjjel megint elhasználtam egy százas csomagot.

Másnap reggel, sőt, egész nap közömbös voltam. Eszembe sem jutott, hogy Á. egyáltalán létezik. Egészen jól elvoltam, beszélgettem, meséltem az előző napról, teáztam, este pedig felbontottam egy sört, amit egy kis Placebo hallgatással kísértem. Táncolgattam a szobámban, dumáltam húgommal, mire felvillant a képernyőmön a neve. Majdnem kilötyögtettem a sörömet. Láttam, ahogy ír. És ír. Nem tudtam hirtelen, mit és hogyan reagáljak. Annyi mondandóm volt, annyira szidtam volna, elküldtem volna, kiabáltam volna vele, pofon vágtam volna, de csak annyit írtam, “szia”, mert hiányzik a barátom.

2 Comments

Filed under TÚLKOMPLIKÁL

SZINGLI VAGYOK! NEM, NEM HALDOKLOM…

HA A SZINGLISÉG BETEGSÉG LENNE,

társadalmunk (azaz mi) „halálos” jelzővel illetné eme nevezetes állapotomat. Ezer szerencse, hogy a tudományos élet képviselői, az orvostársadalom nem nyilvánította (még – de ami késik, nem múlik?!) betegséggé az egyedülállóságot, mert ha mégis így lenne, az egészségügy romjai felé tekintve ki is merem jelenteni, hogy stádiumom előrehaladott lenne.

images

Nincsen semmilyen útitársam, szárnysegédem, partnerem, barátom, barátnőm mindazok ellenére, hogy két (béka) szemmel, kicsi orral (annyira picur, hogy nem jó rám semmilyen napszemüveg – jó, ez nem azt jelenti, hogy Voldemortéhoz hasonlatos kinézettel rendelkezem), borsónyi szájjal, két kacsóval (elég vakondos), két lábbal rendelkezem. Miért is vagyok szingli? Egy átlagos 21 éves lány vagyok, aki mégsem átlagos, mert nyomorék, hogy nem vágyik különösebben egyéjszakásokra, kapcsolatokra, nem hisz az „igaziban”, pedig szeret álmodozni (leginkább a Dalekok elleni harcról), Hannibált néz esténként, teszteket tölt ki arról, hogy ki lenne a Trónok harcából, alkalmanként iszogat a legszűkebb baráti körével, tesójával ’60-as éveket idéző buliba néz el. Ez vagyok én.
Lehet, hogy a felsorolt testrészeim listájából azért hagytam ki a melleimet, mert nincsenek is. Áhá, nem kell ehhez Sherlock Holmesnak lenni, igaz?

Pontosan tudom, miért vagyok egyedülálló, nálam tehát messze nem képezi kesergés tárgyát a téma. Nincs különösebb indíttatásom rá, hogy szingli is maradjak, mivel ez szerény véleményem szerint épp, hogy nem olyan helyzet, amit irányítani lehet Jediként – a kapcsolati állapot valamilyenségének faktorai vannak.

Nem lennék emberi lény mondjuk, ha néha napján nem kattognék azon, hogy jaj, de jó lenne, ha nem nekem kellene szúnyogokat kergetnem az éjszaka közepén, hanem a companionomnak, de jó lenne, ha valaki megenné a maradék cupcake-et, amit sütöttem, mert eszeveszettül félresikerültek (vagy nem), mindezt persze romantikusabb körítéssel is el lehet képzelni, kinek hogy tetszik.

Néha igenis pattogok, hogy milyen elfajzott a férfiak népe (alapállapotomban nem így gondolom, kedves olvasóim). Ha valakivel szintet emelnék a kapcsolatomon, akkor jön a sablonszöveg, hogy nem kell komoly kapcsolat, csak randi az egész, semmi extra, esetleg a kedvencem, hogy befűtenek minden széppel és jóval, majd elszublimálnak az ember lányának uncsi életéből mindörökre.

A kérdés, hogy miért is vagyok szingli, már számtalanszor elhangzott, főleg az ellenkező neműek azok, akik (feltételezhetően) bóknak szánva mondják, hogy annyira cool vagyok, vicces (nem depresszív hangulatomban), bájos; hogy lehet, hogy egy magamfajta lány-lény egyedül tengeti mindennapjait a világon… Ilyenkor kedvesen mosolygok, utána pedig kitör belőlem a szkepticizmussal vegyített cinizmus különleges ötvözete. Egy valóságos bomba. Főleg azután, hogy megtudom, az illető férfiú nem érdeklődik irántam romantikus értelemben.

tumblr_m360jzgiw81r0hw4xo1_500

Tudjátok, van valami kép, ami a te fejedben él a számodra szerinted megfelelő illetőről, s van az, ami igazából neked van szánva a sokszor fancsali képű sors részéről. Ez a kettő merőben különbözik egymástól legtöbbször. Ami vicces, mert én hiába látom magam a lelki szemeim előtt egy bizonyos típusú fiatalemberrel, ha a valóságban egy olyan uraság ódzkodik egy hozzám hasonlatos némbertől. A sors iróniája, ugyebár.

Másik bajom a marketing, az önmenedzselés művészete, avagy a tudomány, amihez mindenkinek konyítania kellene; mégis, egyesek (én) elveszett báránykák ezen a téren. Eredmény? Ördögszekerek az életem poros útján…

tumblr_mj20x2H5Zr1r4578no1_500

SZINGLI VAGYOK, MERT

– próbáltam ugyan szociális interakciót létesíteni az ellenkező nem egyes képviselőivel, de általában borzasztó volt a végkimenetel
– azt tapasztaltam, hogy sokan vannak olyanok, akik úgy találkozgatnak (és csinálnak mást is) lányokkal, hogy közben nagyon is van valakijük a háttérországban
– pofára esésből nem volt hiányom
– általában érzelmileg elérhetetlen srácokkal hozott össze a sors
– előfordult, hogy míg alakult a kapcsolatunk, jött egy másik lány, aki szebb volt és okosabb – eléggé fájt az újdonsült pár látványa
– az alacsony termetem is volt már kifogás egy-egy kedves fiatalembernél
– hazudtak mindenről
– levegőnek néztek
– nem vettek komolyan

Nincs annál mókásabb, mikor valakit szingliséged mivoltáról tájékoztatsz nagy mosollyal bajuszod alatt, az illető pedig hirtelen átmegy feszengő, tanácstalan dadogó, pislogó tizenévesbe. Udvarias bólogatás és törvényszerű hümmögés-zümmögés, fejcsóválás után elsomfordál tőlünk messze, nehogy még megfertőzzük őt a reménytelenség kiolthatatlan aurájával. Mindemellett természetesen garantáltnak veheted, hogy el is könyvel szociopatának, baltás gyilkosnak, vénlánynak (ez azért elég durva, valljuk be), agglegénynek. Ennyire rossz a mai randihelyzet.
Amit kapcsolatban senyvedő embertársaink ignorálni próbálnak, az az, hogy szinglinek lenni nem feltétlen jelent fenyegetést rájuk nézve, valamint, hogy szánalmassági skálán való feljebb tornászkodással sem egyenlő a fent nevezett állapot.

tumblr_m3lt39FPuW1r8x3rs

Nem, attól, hogy saját akaratomból vagy más indíttatásból, esetleg semmilyen okból kifolyólag (és mindörökké, ámen) távolról révedezem csupán az ásó, kapa, nagyharang szentháromsága felé, nem írtam alá a vénlánysági szerződésem, halálos ítéletem meg pláne nem. Egészen tökmag korunk óta az „egyetlent”, az „igazit” kutatjuk rendületlenül, mert a nagyokosok előrelátóan ránk tukmálták ezt a népszerű, soha véget nem érő játékot: pedig ők, akiket nem nevezünk nevén, a napnál is világosabb színben látják, hogy ezzel csak mellékvágányokra léphetünk folyamatosan, kelletlenül, kellemetlenül; van, hogy életünk egészében csak kergetjük az idétlen képet valamiről, ami nem is létezik olyan módon, ahogyan mi azt elképzeltük és elképzeljük. Egyetlen igazi hogy létezne már, mikor milliárdos lélekszámról beszélünk? Ha nem találkozunk (mert ha valami, akkor ez valóban kivitelezhetetlen, most jöhettek ám nekem a lehetetlen nem létezik szövegeléssel!) minden — ebben a pillanatban élő — emberi lénnyel, hogyan tudhatjuk meg azt, hogy a gimis trú láv hamis, Johnny Depp az igazi igazi?!

Szóval igen, minden szerelemmel kapcsolatos gondolatmagvat már tipegő korunkban megetették velünk, a szobatisztasággal együtt megtanultuk, hogy van a herceg fehér lovon — na, ő majd nem lesz rest felkapni bennünket, mint Hófehérkét a szerelme (azért remélem, alma nem fog előtte a torkomon akadni kötelező jelleggel), anyáért is eljött apa, minket pedig ezek után lepottyantott a gólya pont erre a sárgolyóra. Ha nem így lett volna, akkor feltételezhetően szüntelen ficánkolnánk valahol a biológia legnagyobb valóságában. Vagy egy zsepin.

Ugyanakkor, a kapcsolatban élő embertársaink, akikről már korábban is beszéltem, sok esetben eltekintenek attól az apróságtól is, hogy mi, csodálatra méltó, egyedülálló unikornisok van, hogy az ő kapcsolatukat tekintjük a mit-ne című barométerünknek.

Hála az égnek, én abszolút nem érzem magam nyomás alatt…

5 Comments

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, FUN.FUN.FUN., KITÁLAL, RÓLUNK, REFLEKTÁL, TÁRSADALOM, TÚLKOMPLIKÁL