Category Archives: KITÁLAL

APÁTIA ÉS HIÁNY

Hajnali 1 magasságában azzal a hazugsággal fekszem nap mint nap, hogy reggel már más lesz minden. De ahogy kinyitom a szemem, már teljes apátiával a szívemben kelek fel, pakolom el az éjjel szétdobált naplóimat, kitépett bejegyzéseimet a padlóról, van, hogy a párnám alatt is találok papírdarabot, egy-két szóval rajtuk, tinta elmosódva, de nekiállok a széttépett kirakósnak, mert mégis emlékekről van szó, azokat meg nem tépjük el csak úgy. És ezen a ponton üt be megint a valóság súlya, hogy a napom ugyan a szokásos rend szerint telik majd, de egy nagyon fontos momentum mégis hiányzik, ez a hiányérzet pedig – bármennyire is elfoglaltnak szervezem életemet – beárnyékolja az összes cselekedetem, tevékenységem.

tumblr_mlbdszoxl11r419xuo1_500

Az emberek változnak, de az a baj ezzel az egyszerű törvényszerűséggel, hogy kimaradnak a kritériumok, a további szabályok, A és B pontok, hogy mikor, hogyan, milyen gyorsasággal és rendszerint miért is következnek be az ilyen – legtöbbször az egyik fél számára – elviselhetetlen események.

Csak egy túlkomplikálatlan, fekete-fehér választ szeretnék a dolgokra, nem akarok tovább mindenfélére gondolni, egyszerűen, siváran és szürkén szeretnék élni, dolgozni, tanulni, élni, dolgozni, tanulni, dolgozni. Bőven elég lenne nekem mindez, az ébredési apátia, nincs szükségem a fájdalomra, még akkor sem, ha szinte én kértem azt. Minél rosszabbul vagyok, annál többet írok, ez a naplómon különösen jól megfigyelhető, ugyanis betelt a fekete füzet. Frusztrációból, szomorúságból, depresszióból, kilátástalanságból, érzelmi nyomorúságból valahogy mindig jobban alkotok. Nem szeretnék többé így írni.

Csak aludni szeretnék, habár az odavezető út, az elalvás is nehezen megy, mert, ha nem tudok nyugodtan, csak szaggatottan, a párnámba zokogva lélegezni, akkor az úgy eléggé problémás szituáció. Az ébredéssel csak akkor van bajom, ha éjjel álmodtam, mert jobban szeretnék a múltban lenni. Bárki mondhat bármit, az, ami következik, az egyetem, amire készülök, amit szeretnék, az önmagában mit sem fog érni, ha közben pörög a fejemben, hogy elveszítettem a gyerekkori legjobb barátnőmet, a gimis legjobb fiúbarátomat, és még valakit, akit olyan közel engedtem magamhoz, mint még soha senkit. És már egyiküknek sincs szüksége rám, nem is volt talán sosem, mert nélkülözhető vagyok és amúgy is, mindenki helyettesíthető. Ezt jól megtanultam.

Ott romlik el minden emberi kapcsolat, ha várni kezdünk dolgokat egy adott helyzettől, amik aztán természetesen messze nem úgy alakulnak majd, nem úgy történnek, sőt, legtöbbször be sem jönnek. Persze, jön a csalódás, de nálam okosabbak már lelőtték a téma poénját, szóval megint teljesen feleslegesen írok.

Mindig is külső szemlélő voltam, egészen kicsi korom óta olyan, mintha valami csodabogár lennék, aztán ez a fiatal felnőttségemmel be is igazolódott, hogy nem tudok kötődés nélkül kialakítani bármit is. Ha egy emberrel nem érzem 100%-osan biztonságban magam, akkor képtelen vagyok kommunikációra. Aztán, amint valaki fontossá válik, akkor is csak megkukulok. Igen, vágom, itt ez az íráskényszer, de mégis, szóban olyan, mintha valami zsák krumpli lennék. Annyi világot teremtettem már a fejemben, hogy egyszerűbb oda visszamenekülni, ahol nem bánthat senki, se szándékosan, se akaratán kívül. Ha csak beengedtem valakit a hatalmas falon át a várba, az benzinnel körbelocsolta a felépített otthonomat, aztán porig égette azt.

Nem hiszem, hogy rosszak az emberek, sokkal inkább gondolom azt, hogy velem van valami baj, olyasmi, mint mikor a Doctor Who-ban Donna hátára rámászott a jövendőmondónál az a bogár, és mindenki látta is, hogy valami nem stimmel, Donna viszont idegesen pattogott mindenkire, hogy mi a rohadt nagy problémája az embereknek személyével.

Szegény Donnának, aki egyébként a kedvenc companionom, elég csúfos vége lett. A Doctor csak úgy kitörölte az összes emlékét, az összes utat, mindent, azt is, hogy megmentette a világot. És visszatérhetett az unalmas életéhez úgy, hogy nem is sejtette, miféle dolgokat vitt véghez korábban.

Bárcsak én is mindent elfelejthetnék. Visszatekerném az időt júniusra, ha már nincs semmi lehetőségem, márpedig, nem úgy tűnik, mintha lenne… Mindenki sajnálja, de nem tudom, mit és miért. Megszoktam, hogy én vagyok a nemkívánatos személy, a szomszédlány, az, aki távolról nézi a kiszemeltet, de nem tesz semmit, akin keresztül is néznek, aki nem számít, akinek azt mondják, rosszkor voltam rossz helyen. Úgy szeretném azt mondani, hogy igen, rosszkor voltam rossz helyen, de nem így gondolom.

Mikor jön már az üresség?

5 Comments

Filed under KITÁLAL

NOSZTALGIA… sokadik!

Naplóbejegyzések.

Mivel szinte kifogyhatatlan forrásokból táplálkozom a nosztalgikus hangulatú videóim elkészítéséhez, úgy voltam vele, hogy összedobok egy cikis történetekben bővelkedő, tömény 13 perces förmedvényt. Az első 6 percet most megtekinthetitek…

Leave a comment

Filed under KITÁLAL, OLVASÓI KÉRÉS

LÉPÉS, UGRÁS, DILEMMA

Felébredek, kiesem az ágyból, kávé után nyúlok, az álom maradványait dörzsölöm a szememből, hogy még véletlenül se kerítsen hatalmába az éjszakai mozi. Azzal csak magamnak ártanék. Fogat mosok, elkészülök, monoton felöltözöm, festem a szokásos arcot az ürességre, aztán már egészen emberi formában kimozdulok. A szemem rendszerint fáj a fénytől — habár egyre szürkébb minden, jön a november vége, december, január, remélhetőleg a május is hamar ideér. Nagyon szeretném. De nincs semmi, amivel felgyorsíthatnám az időt, amivel motiválhatnám magam a következő lépésre – érzelmi téren –, azonban az egyetemi terveim változatlanok, minden úgy halad, ahogyan azt előre szépen kifőztem magamban. Az agyamban persze ott van a kusza gondolatháború, a kombinálás őrültsége. De ezeket – a saját érdekemben – ki kell iktatnom a fejemből. Nincs más lehetőségem az ugrásra.

Milyen fura arra gondolni, hogy májusban kicsi hiányzott az újabb angliai repjegy foglaláshoz! Vajon akkor, ha cselekedtem volna, most hol és merre lennék? Mit éreznék?

Az ilyen időpazarló “mi lett volna, ha” – dolgokat el kell tüntetnem az életemből. De egy egyszerű, békés, nyugodt, hullámmentes én nem én lennék.

Dilemma. Ez vagyok én. Bosszantó, elmarom magam mellől az embereket, barátokat, téged, nem az ismerősök dobnak el, hanem én teszek róla, hogy egyedül, magányosan, biztosan álljak ezen az ingoványos világon. Olyan jó lenne csak egy vállvonással elintézni egy ember hiányát, a “mi lesz” – kérdések elővillanását az agyam mélyéről, lelőni az önutálatot, a bizalmatlanságot, félelmet. Helyükre ültetném a kiegyensúlyozott, nem evilági énem. Az vajon milyen lenne? Szeretnék változni, ugyanakkor meg nem, mert miért változnék, ha nekem így is jó. De nem is jó, mert mindennap elvagyok, nem jól, esténként fásultan üldögélek az ágy szélén a kezemet bámulva, csodálkozva rajta, hogy az is az én részem, az enyém, hozzám tartozik, mozgatom, de hogyan, miként, nem értem, mi hogy működik, pedig tanultam biológiát, anatómiát, élettant, de mégsem értem az életet, mondjuk nem is vagyok tudós meg hatalmas intelligenciával rendelkező istenadta tehetség, hogy csak simán, egyszerűen éljek, megértsem a világ miértjeit, az emberek bajaira gyógyírt és megoldást kerítsek. Olyan porszemnyinek érzem magam, egyedül, barátok mind eltünedezve, mind miattam, a taktikáim és ügyetlenkedésem miatt.

Levegőt veszek, az óra kattog, idegesít, hajnali 1 óra magasságában az ágyban kellene feküdnöm legalább, nem pedig a padlóra görnyedve gépelni, a hajamba beletúrni, picit meghúzni, hogy végre érezzek is valamit. Üres.

Természetesen elvégzem a munkámat. Megírom a cikkeimet, küldöm, posztolom, nyomom, megállíthatatlan vagyok, haladok az érettségire készüléssel, már tűkön ülök, hogy júliusban kapjam az értesítést, felvettek. Akkor leszek nyugodt, de nem maradéktalanul boldog, habár, ez a jövőbeli énemnek problémája, ki tudja, akkor és ott mi lesz. Egy biztos, a terv. Nincs másom, persze, ismerősök vannak, de azok nem éppen azok a személyek, akikért esténként magától hullajtja a könnyeket a szemem — én már észre sem veszem. Nevetni szeretnék velük, pont úgy, mint régen, évekkel ezelőtt vagy pár hete.

Tovább kell lépnem. Magamért. De továbblépni sosem fogok, mert magammal tettem, amit tettem, nem hagytak el soha, én hagytam el az embereket. Azt nem értem, hogy miért teszek olyan dolgokat, amik rosszak nekem, ha egyszer boldog vagyok. Szeretek szenvedni ennyire? Belepiszkítok a saját életembe, vidám pillanataimba az ostobaságommal, örök kérdésözönömmel, hatalmas miértekre való választalanságommal, fejjel a falnak, kötél nélkül ugrom, nem tudok úszni jól, mégis bemegyek a sötéten kéklő vízbe.

Közelben, s távol senki sincs.

Leave a comment

Filed under KITÁLAL