Category Archives: RÓLUNK

POCSOLYÁNYI ÉRZÉS

tumblr_lzqz6zj65b1qb2cg0o1_1280

Így négy nappal az utolsó búcsú első hónapfordulója előtt már mást se szeretnék, csak felejteni. Az összes pillanatot, üzenetet, csörgetést, hívást, éjszakába nyúló beszélgetést, bókot, kedvességet, megértésed, türelmed – színészkedés volt vagy sem, nekem nem kell az emléked.

Az állandó tervkovácsolást, hol és merre találkozunk a következő hétvégén, a kicsit sem titkolt kétségbeesésem, mikor láttuk, milyen nehéz összeegyeztetni minket a munkánkkal.

A térképböngészést, mikor nem találtuk a pusztát, csak keringtünk egy ismeretlen városban, mikor két kislány igazított el bennünket, hogy merre is találjuk a Tiszát (csak követni kellett a halszagot), hogy végre kidőljünk a pokolba vezető földön, a lakóteleptől nem olyan távol, a vasúti sínek alatt, a szörnyektől hemzsegő „erdő” oltalmában.

Az egymás mellett ébredéseket, a hogy kézen fogva tértünk magunkhoz az első és egyben utolsó együtt töltött szerdánkon, én pedig – te nem láttad, mivel hátulról öleltél át –, mosolyogtam, mint valami elégedett kis tökfej. Tökfej voltam valóban, hogy elhittem neked mindent, ami csak elhagyta szádat, amit előszeretettel csókolgattam minden mondandódat követően.

Legelső találkozásunk előtt elsétáltam a Deáktól a Ferenciek terére, mert annyira nagyon izgultam, hogy jobbnak láttam, ha a 40 fokban szépen izzadok egyet egy kis mozgással. Mikor megérkeztem a Jégbüféhez, ahogyan azt előző este találkozási pontnak neveztük ki, leültem egy padra, ahol aztán körülbelül 10 percet nézelődtem magamban. Mellettem két lány fotózgatta egymást, én pedig összevissza rakosgattam a kezemet (a lányok tuti, lököttnek néztek, de ha még ott voltak találkozásunkkor, láthatták, hogy ÁHHHÁ, szóval ezért volt mindez…!), percenként igazgattam a ruhácskámat, a hajamat, mindent, mert szerettem volna, ha nem is tökéletesen, de aranyosan sikerül az első ilyen randebaráti találkozás. Szigorúan plátói. Meg üzleti.

Élénken él még bennem a pillanat, mikor először megláttalak. Felálltam a kis padról, még egyet igazítottam a szoknyámon, aztán elég bénán, kissé pingvinesen megindultam feléd, te pedig felém, majd a 24 centis magasságkülönbség ellenére valahogy sikerült egy awkward ölelést váltanunk. Nem tudtam, hogy köszönjek neked, adjak-e puszit, esetleg kezet rázzunk, olyan professional-plátói módon, de ölelés lett, felejthetetlenül béna, de kedves.

Próbáltam természetesnek tűnni, de annyira hülyén éreztem magam hirtelen, hogy nem tudtam hova tenni, mikor — nem annyira váratlanul, mert benne volt a levegőben –, megcsókoltál. Bevallom férfiasan, kissé megijedtem, de nem a csóktól, hanem en bloc az egész helyzettől, hogy konkrétan valaki érdeklődést mutat felém, én pedig amennyire viszonoznám a viszonozni valót, riadt nyusziként visszakozom, befordulok, megnémulok. El sem akartalak ereszteni, annyira jó volt, hogy hosszú idő után, közös eszmecsere és álmodozás után végre ott tudhatlak előttem, hogy nem bírtam a hirtelen jött boldogságadagot és majdnem kiszorítottam 45 kilós lányka létemre a szuszt belőled. Ez azért, ha olvasod, biztosan mosolyt csal az arcodra. De ha ez nem, akkor majd annak az emléke, mikor éppen az öledben ültem (te pedig forgószéken), majd hirtelen elborultunk. Az azért elég intenzíven komikus jelenet volt.

Ahogy sétálgattunk, én csak mosolyogtam a világba, túlcsordultam a vidámságtól, a boldogságtól, a szépséges estétől, az emberek kavalkádjától, az épületektől, aztán hirtelen picit egymáshoz ért a kezünk, de tényleg, minden előre kitervelt bármi ellenére, és te pedig megfogtad a kezem először. Nagyon felszabadultan, könnyedén csevegtünk, sétáltunk, aztán a melegre hivatkozva azért elengedtük egymást. Persze, piros lámpánál azért váltottunk egy-két puszit. Olyan lopottat. Én viszont egyre jobban süllyedtem, süppedtem gondolataim posványába, kezdtem félni a következményektől, így egyszerűbbnek láttam, ha visszavonulót fújok. Mentünk az utcán, már nagyon késő volt, én elöl, te mögöttem, nem akartam hozzád szólni, csak menni, kavargott a fejem. Tudtam, hogy órák kérdése, vége mindennek. Nem bírjuk majd fenntartani a barátságot, túl messze leszünk hétköznap egymástól, más környezetben élünk, dolgozunk, vagyunk otthon. Érdekes viszont, hogy milyen hamar megváltozhat az otthonhoz társított, fejünkben felbukkanó kép. Szeptember elején, mikor te a pesti, én a csabai vonatra vártam, nézegettük a majdnem ördögszekeret, kezem a tiédben, fejem a válladon, lassan lélegzünk, nem törjük meg sokszor a csendet, csak néha én, de akkor is a kétségbeesett picsogásommal. Mikor azonban teljes az idill, hangtalan, csak a bemondó fröcsög valamit, hogy „Szolnok, Szolnok állomás” (New York, New York – figuráztad ki nagyon szellemesen), akkor az otthon szó jelentése mellé más kép lebegett agyam szövevényes vidékére. A már említett szóhoz immár a te illatod meg lényed társult, a kisfiús nevetésed, az, hogy ölelkezve, lábainkkal összegabalyodva, egymással szemben, állad alatt a fejemmel szuszogtuk álomba magunkat, jellegzetes járásod, ahogy telefonba köszöntél, mikor félálomban helyezkedtél, közelebb húztál és betakartál, mosolyod, na meg pillantásod, aminek hatására lábam még ülő helyzetben is megremegett, gyomrom pedig elég parás liftezésbe kezdett.

Mikor hazaértél a hippiktől, a Bánki-tóról, egész nap random infókkal bombáztál, mikor és hogy mész haza, villamosra vársz, majd otthonról ismét hívsz. Be is tartottad ígéreted (mindig is adni lehetett szavadra), gyakori kérdésekről olvastál nekem mindenféle butaságot, hihetetlen történetet, emberi agymenést, amit majdnem fuldokolva (a nevetéstől és döbbenettől) továbbítottál nekem, miközben a munkahelyemről készültem már lassan hazafele. Vidáman, mosolyogva az emberekre, nyugodtan, önfeledt érzéssel mellkasom táján indultam a lifthez, tudva azt, hogy 260 km két barát esetén a piece of cake.

Nekem nincs szükségem ezekre az emlékekre. Összegyűröm őket papírgalacsinná, felgyújtom az egészet, hadd égjen hamuvá. Vedd az élményeket vissza.

Egyik éjjel feküdtem az ágyban, érzékeltem még a külvilágot valamelyest, de közelebb voltam az álmodáshoz, mint a valósághoz. A telefonom csörrenésére felkaptam a fejem, picit megriadtam, de láttam a neved a kijelzőn, így csiklandós érzéssel a szívemben megnyomtam a zöld gombot. Egy órán keresztül meséltél, miközben buliból tartottál a lakásodra, az egész várost hallottam a telefonban, nagyon kellett fülelni, de nem volt egyáltalán teher a figyelem. Ilyen váratlan pillanatokban bőven volt részem, mialatt életem részét képezted. És köszönöm is neked. Köszönöm, de most már elvehetnéd a pillanatokkal együtt a telefonhívásokat, szavaidat, amik visszhangoznak fülemben, mosolyodat, amit még mindig látok, illatodat, amit még mindig érzek ruhámon, bőrömön, orromban. Nem kell az érintésed sem, ha tehetném mindent visszaküldenék neked postán.

A közhelyesen szép esténket a szigeten is elfelejteném, a béna dal hallgatásával együtt, ami nem is volt béna, csak most szeretnék valami iszonyatosat mondani, bántót. De nem jut eszembe semmi, amivel gyűlölhetnélek. Az ingedet is örömmel és közös titok-féle mosollyal igazgattam a villamoson, ahogy ültünk egymással szemben, azelőtt meg, mikor buszoztunk, mindkettőnkből kirázta a lelket a sofőr, de ez persze nem az ő hibája volt (elnézést, kedves buszsofőr, ha emlékszik ránk, tudjuk, hogy a magyar utak milyenek, ön csak vezetett, tette a dolgát, a helyzethez mérten kiválóan teljesített, csak a mi gyomrunk volt akkor hajnalban gyengébb – de nem lett baj). A Clark Ádám téren jó volt átkarolva várakozni, miközben majdnem elszenderedtünk.

A songokus képed láttán dőltem a röhögéstől, az éjszakai alkoholmámoros hívogatásaid bosszantottak ugyan, de azért titkon igencsak örültem neked. Mikor pedig bezabáltál egy tonnányi (jó, annyi talán nem volt) dinnyét, kipurcantál, s azt írtad, jó lenne együtt dögleni.

A hangüzeneteid überelhetetlenek, kár, hogy nem vállaltad tovább a hangod.

Ó, az első telefonhívás, mikor végig sétáltam a ligetet, leültem az élővízcsatorna partján, kacsákat nézegettem, végig tökfejesen mosolyogtam.

Mikor mosolyogtál, ha megláttál.

Mikor énekelgettél magadban, útközben.

Az összes mindenséget.

Hogy voltál nekem, én pedig voltam neked.

Soha, de soha nem szeretném visszaadni, összegyűrni, elfelejteni.

Nem akarok így továbblépni.

Advertisements

2 Comments

Filed under RÓLUNK

EMLÉKEK TÉLRE

3043_artworkimageÖsszekuporodva ülök az ágyon, mellettem a szülinapomra kapott könyv, titkokkal teli doboz, egy bögre tea. Kopog az eső az ablakon, úgy tűnik, az októberi nyár is véget ért, elszállt, akár minden más, a sárga falevelekből sem marad lassan semmi, csak sáros, egybefüggő takaró.

Szeretnék kimozdulni, tenni egy sétát a liget felé, de már besötétedett — korán sötétedik. Október 27-én, egy nappal 22 előtt üdvözöltük a téli időszámítást. Eltelt az ősz is — semmivel –, csak fekvéssel, a napfény elől való bujkálással, sötétben tapogatózással, mosolytalansággal, gyomorforgással, ürességgel, hullással.

Szeretnék kimozdulni, de nincs erőm, minden mozdulat erőszak. Ideig-óráig megfeledkezem a nyár ízű csókokról, röpke vidámságról, illatokról és hangokról. Mikor feleszmélek, hogy egy órácskára ugyanolyan voltam, mint az év első felében, rögtön elfog a szomorúság és a légszomj.

Visszahoznám az elveszett pillanatokat, meg a sátorállítós, kézremegős Szolnokot, az első esetlen perceket, telefonos ijedelmeket, képcseréket, egymás felé lépdeléseket, ügyetlenkedéseket. Homlokomra csapok, hogy mennyire nagyon igyekeztem az eszembe vésni azokat a fontos hétvégéket, a filmezést, mikor először simogattad meg az arcomat olyan kedvesen, miközben erősen koncentrálva elemezgettem magamban a látott képsort, a zombik támadásának miértjét. Nem mosolyogtál, csak olyan hétköznapiasan cirógattad az arcom (már amennyire ez ilyen gesztus hétköznapi lehet, főleg, hogy szombat volt), aztán játszottál a kezemmel, az ujjaimmal. Én pedig csak néztem a filmet, de közben azért hevesen dobogott a szívem, éreztem, hogy lassan elönti az egész fejemet a pír, vörösség, kigyulladok, elolvadok, hagyd abba.

Kényelmetlen volt összebújva, szinte egymásba gabalyodva aludni, pihenni éjjel, de mivel én is odakucorodtam hozzád, te sem távolodtál, sőt, az egyik karoddal átöleltél, hogy mindenképp közel tudjuk egymást, megérte a karikás szemeket. Első alkalommal hamarabb keltem, mint te. Egymásnak háttal voltunk, így könnyedén kievickéltem az ágyból. Kimentem inni a konyhába, az ablakon át figyelgettem a környező épületeket, próbáltam belőni, mennyire lehet már napközben, de aztán öltözés, naplóírás helyett visszafeküdtem a kis fészekbe, a karjaidba — mert igen, ekkora már felém fordultál. Aranyosan szuszogtál, talán egy-két szót is dünnyögtél (félálomban) nekem. Már nem emlékszem, mit, de mosolyogtam rajta. Jó volt csak a meleg takaró alatt lustálkodni, a mellkasodra tenni kezem, a teljesen nyugodt arcodat nézegetni fájó nyakamat nyújtogatva, óvatos puszit lehelni a szád szélére. Olyan csendes, lassú reggel volt. Igazi augusztusi.

(…)

Miután fordult a kulcs a zárban, én is magamba zárkóztam. Elhagytuk a lakást, útközben néha megszólaltál, például említetted, hogy tetőtéri kérót szeretnél egyszer, s a Móricz Zsigmond körtér felé haladva láttunk is egy neked tetszőt, de én annyit reagáltam, túl meleg lenne odafent. És ennyi volt a kommunikáció. Szerettem volna mindenről hablatyolni. Butácskán, jelentéktelenül. Néha hozzáérni a karodhoz, de nem is mertem semmit se csinálni, mondani, rád se néztem még futólag sem, mert már az járt a fejemben, hogy rövidesen a hazafele zakatol majd a vonatom, s nem marad más, mint egy-két leírt szó. Egy november elején megírt blogbejegyzés leszel csupán, kitaláció, agyszüleményeim sokaságai közül egy eldugott fiktív történet. Meg se történt, meg se fog, nincs vége, mert ez csupán színes kis belső film.

(…)

Szolnokon vártam 30 percet. Nem kaptam meg az üzenetedet, hogy késni fogsz. A telefonom szokás szerint használhatatlan, wifire vadászni egy ismeretlen állomáson kész kaland volt. Mire megtaláltam, melyik vágány lesz is a mi találkahelyünk, leültem egy padra, ahol aztán pillangókkal, kézropogtatással (rossz szokás), vonat kémlelésével töltöttem az utolsó nélküled töltött perceket. Minden alkalommal, ha megláttalak az elmúlt hónapokban “először”, hatalmas kő esett le a szívemről, boldog voltam, még akkor is, ha hűvösséget színleltem, csipkelődtem, bármi “nem-cukit” tettem. Közhelyesen megállítottam volna az időt, mikor a híres szolnoki találkozásunkkor öleltél meg, az sem érdekelt, ki mit gondol, miért nem tudunk leszakadni a másikról; mit tudhatták ők, hogy madarat lehetett volna velem fogatni (és szerintem veled is). Életemben először nem érdekelt mások véleménye.

A lépcsős csókok viccesek voltak, a pusztában való menetelés örök élmény, a botladozások is, az meg, mikor egész éjjel szorongattuk a másik kezét neszelve, hogy milyen hangokat hallunk a sátoron kívülről, az elhagyatott kunyhó felől, a mai napig mosolyt csal az arcomra.

Az egyik legkedvesebb emlékem az, mikor leutaztál 260 km-t hozzám. Az állomáson álldogáltam, azon tanakodva, vajon elaludtál a vonaton vagy sem. De jöttél már felém a napszemüvegben, én idétlenül tébláboltam a peronon, nem tudtam, elinduljak én is feléd, esetleg várjalak esetlenül, de meg se tudtam moccanni, már újra együtt voltunk. A búcsúzás is hasonlóképp telt, először gondolva arra, hogy igen, beszélni fogunk, olyan lesz minden, mint eddig, sőt. Bíztam benned már, megöleltél, én sóhajtottam egyet észrevétlenül, mosolyogtam, aztán még utoljára megcsókoltál felszállás előtt. És ez volt az utolsó kép rólad.

Jó lenne elnyúlni most az agyamban, habzsolni a színeket, hallani a formákat, alakokat, rajzolni a szavakat, érezni a hangokat, átélni az ízeket. Mikor kinyitom a szemem, csak a kurzor villogását figyelem, nem az előbb leírt képeket látom fizikai valójukban. (ha valóság is volt mindaz, amit előbb elmeséltem, akkor) A történések jelenjében arra koncentrálhattam, hogy jól magamba véssem az élményeket, a pillanatban megfigyelt apróságok ezrét, millióját. Ezért nem szólalhattam meg sokszor. Emlékeket gyűjtöttem télre.

 

Leave a comment

Filed under RÓLUNK

EGYSZER VOLT

Furcsa dolog, mikor megismerkedsz valakivel. Először bizalmatlanul méregeted a másikat, szimatolsz az esetleges hazugságmorzsák után.

tumblr_mj72374yOW1qigj88o1_500

De arra gondolsz, hogy mindenkinek meg kell adnod az esélyt. Még magadnak is.

tumblr_limv2me6kY1qc03leo1_500

Lassacskán a random kézfogások, érintések (is) teszik boldoggá szürke hétköznapjaidat.

tumblr_m7h7ceFACD1rskfuvo1_400

És király, hogy a másik fél elviseli az esetleges szeretettúltengésedet is.

tumblr_m77zqb8PRW1qh20aro1_500

Még az egyedüllétben, a külön töltött időben is van valami megmagyarázhatatlan boldogság ekkor. Hogy úgyis viszontlátod a másikat.0wQiQja

Bárki bármit mondhat, nevethet a fizikai különbözőségeteken, ítélkezhetnek rajtatok nyugodtan. Úgysem érdekel a nagyvilág véleménye. Minden úgy jó, ahogy van.

tumblr_mhx257UqTt1s2yegdo1_r1_500

Mert minden nehézség ellenére boldogság van.

sloths_spooning-1328135799

És ritkán együtt ébredés.

tumblr_mub2v1NqEZ1sp7xx2o1_400

Leave a comment

Filed under RÓLUNK