Ki tudja az irracionális félelmet a mértéktelennél is magasabb szintre emelni?
Ki tudja a lehető leglehetetlenebb, groteszk pánikrohamot átélni?
Naná, hogy én.
Feltételezem, eddig is tudhattátok, kedves olvasóim, hogy van valami kattanás ennek a zizi bloggerinának a fejében, vagy mi, de legalábbis tuti, hogy eszméletlenül őrült – így egyszerű kifejezéssel élve -, és tényleg (bizonyítottan!) megmagyarázhatatlan reakciókat tud adni az élet egy-egy bizonyos szituációjában, ha úgy adódik, legyen az bármi: egy első találkozás, pálinkakóstolás vagy Doctor Who-ról áradozás egy nem éppen rajongó körben KHMMM…
Ma este ismét én voltam a drámakirálynő (nyilván csak a kedvetekért viccelem el a sztorit, mert a fóbiák valósak és igen komoly betegségek amúgy, szóval ezt azért jó, ha az eszetekbe vésitek – már ha eddig nem tudtátok volna, persze) itt, a bugyi-szaggatóan izgalmas csabai éjszakában.
Kimozdulni készültem ezen a csodálatos szeptemberi estén, mert miért ne. Barátaim köztudottan nincsenek, magányos farkasként, de még inkább jelentéktelen kis szürke foltként pacázok a viharsarok színtelen palettáján, a lehetőségek mennyországában, Magyarország gyöngyszem-óceánjában. Gondoltam, fogom magam, kanyarítok egy görbe tusvonalat a szemem tövébe egy határozottnak nem nevezhető, remegő kézmozdulattal, úgy, ni, aztán – hogy még a nevetségesebbnél is idétlenebbül fessek, felaggatok magamra minden lányos kiegészítőt, amit találok– kellemes karácsonyi hangulattal aprócska szívemben.
A végeredmény láttán közel álltam ahhoz – mint általában ilyen alkalmakkor -, hogy elokádjam magam, nőiesen, kecses mozdulatokkal, abban a biztonságos tudatban, hogy a hajam biztos nem lesz olyan, mert ugye sörényem lánytalanul és meghökkentően rövid. Még hátamat se kell, hogy simogassák a dolog közben, a fülbe duruzsolt biztató, kedves szavakról nem is beszélve.
Vissza a sztorihoz; elindultam.
Volna.
De az Univerzum az összes mindenségével együtt megkezdte fenyítésemet az emberiség ellen elkövetett bűneimért, hogy helyreálljon az örök egyensúly (pont mint a Le Chatelier-Braun-elv szerint, ha emlékeztek rá… bármi történjék, újabb egyensúlyi állapot a végeredmény. Ez az Univerzum kulcsszava: egyensúly!).
Léptem kettőt, boldogan, izgatottan és szexin, ahogy csak tudtam, mosoly a világra, mily’ csodás este, remek alkalom arra, hogy magammal lehessek, ó!
Ó.
Ó.
ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!
(háttérben 15 évesek dőlnek a röhögéstől)
Megkövülten álltam és éreztem, hogy a szívem fokozatosan gyorsul, és azon a ponton, ahogy inkább valamiféle gyanús foltot szerettem volna látni, ott, ahogy a beton és a virágágyás találkozott, egy körülbelül nyolc centis szörnyeteg ugrándozott vidáman, talán az ének az esőbent énekelte, kuruttyolta társaival, mert igen, többen voltak, party volt, rücskös kis testükkel felém ugrándoztak nevetve, kacagva (a félelemtől eltorzult arcom láttán), az agyam pedig közben sürgős üzenetekkel bombázta a testem többi részét, hogy nehogy elfelejtsek levegőt venni, mert ha én ott elfelejtem, hogy nekem azonnal oxigént kell felvennem, a széndioxidot pedig kibocsájtanom, mint egy buta gép, akkor elájulok, és ha elájulok, a földre bukom oda, a békahad kellős közepébe, ők pedig az arcomon és gusztustalan testemen folytatják táncorgiájukat.
Béka. Már maga a szó is a rettegés számomra.
Léptem kettőt előre.
(még nagyobb hahotázás)
A védett (ez járt - józan pillanataiban – a fejemben) állatkák folytatták a terrort, a pszichológiai hadviselést, és meg kell, valljam, elég sikeres haladtak. Felém.
Ó, Reni, gondolj arra, hogy ezek a csúszómászók jobban rettegnek tőled, mint te tőlük… MIIII???? A csapat újabb mászásra szánta el magát, ez aztán a rettegés!
Egy óvatos csúszással hátrébb megyek, közelebb a kapu, valahogy beslisszolok, csak addig jussak el, még egy kicsit! Nem, azt hiszem, ez mégsem fog menni… vagy talán… na, jó, futás. Nem bírom. Hiába képzelem azt, hogy mindegyik békuci potenciális herceg lehet, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ha a kezembe kapnék (már a gondolattól is kiver a víz) egy példányt, és… tudjátok, mint tennék, szóval, hogy az Johnny Depp alakját öltené. Irracionális, pont, mint a félelmem.
(ujjal mutogatnak rám és ebben a nagyon megfelelő élethelyzetben obszcén dolgokat kiabálnak a járda másik oldaláról)
Szóval, ahelyett, hogy gyengéd puszit adtam volna magának a félelemnek, inkább újabb lépésre készültem. Tudatosan. Cselekedni kell.
Jöjjön a finálé, szemetek.
Só nincs nálam, se pedig karbid, hogy acetilént fejlesszek ellentámadás címszóval, kóborcicának semmi nyoma (talán a macskatartást meg kellene fontolnom… Vagy legalább egy gólyát beszerezhetnék. Vagy azokat a tiniket használhatnám élő pajzsként…).
Senkim sincs. Semmi eszközzel nem rendelkezem.
De akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve… eldobtam egy közelben talált kavicsot, ami amúgy teljesen logikus lépés volt, miért ne, dobjunk egy fél téglát a rohadt varangy mögé, hogy beparázzon és az egyetlen járható út felé meneküljön. Felém. Remek lépés, mondhatom!
Kettő null, nem éppen az én részemre.
Hát, ha már március óta intenzíven nyomom a futást… talán ez az egyetlen esélyem a túlélésre. És az is volt. Elindultam, gyorsan, csak előre néztem, de aztán a félelemtől reszkető lábaimon megéreztem valamit, ó, ne, ne, és az volt, amire gondoltok, hogy…
A lábamon.
Az enyémen.
Egy hatalmas rúgás.
Balerina marad.
Béka repül és placcsan.
Reni elfut, még mielőtt az állatvédők meglincselik.
Remegő kezében a kulcs, nem talál bele a kulcslyukba. Mert miért ne. Egy béna mozdulattal aztán mégis sikerült kinyitni a kaput, amit aztán magam mögött becsapva ott hagyom kívül az éjszaka szörnyeit, amik árgus szemekkel leselkednek rám a sötétségből, az ismeretlenből.
Mára vége az egész hercehurcának, de ez csak egyetlen csata volt a végtelen, pánikrohamokkal tarkított háborúból. Azok az állatok most is kint vannak és rajtam kacagnak (ami már megint csak egy irracionális gondolat, tudom).
KATASZTRÓFASOROZAT 