FORDULÓK, OTTHONTALANSÁG, KÉTELY


„Randiztam” az elmúlt időszakban. Két személlyel is. Mindketten érdekes emberek, olyanok, akikkel jól érezheti magát az ember lánya, azonban ez az én elfuserált lelkemnek valahogy nem elég.

Sajnálom, hogy így van. Nem szeretem bántani az embereket, mondjuk, mivel is bántanám ezt a két srácot, hiszen csak megittam velük valamit, kellemesen elbeszélgettünk az életünkről, ki mivel foglalkozik, mi a véleményünk az aktuálpolitika nagy kérdéseiről, a földönkívüliekről, kinek milyen céljai vannak. Blabla.

Nekem már lassan céljaim sincsenek. Nem látom értelmüket. Realizálódási esélye annak, hogy én politológus újságíró leszek, nulla. Felvesznek egyetemre. És? Utána? Sikerülhet ez nekem?

Sikerülnie kell, másom nem maradt.

Reggel rápillantottam a naptárra. November 27. Ez a dátum, vagyis inkább nap, a 27-es szám is köt valakihez. Ma van 5 hónapja – ha olvasol.

Azt hittem, jobb lesz. De nem. Két hete, november 15-én remegő kézzel váltottam jegyet Budapestre. Egyedül indultam útnak. Úgy, hogy tudtam, se Gicát, se Á.-t nem fogja érdekelni, hogy ott leszek. Egyedül fogok eljutni A pontból B-be, nem mintha ez problémát jelentene, de jó, mikor tudja az ember, hogy várnak rá. Ez alkalommal azonban csak én voltam, pont úgy, mint mikor Londonban jártam az utcákat egymagamban. Furcsán ugyanaz az érzés volt. Magányos. Nem szóltam a pesti ismerősöknek, nem akartam senkit se látni.

tumblr_mcfd0e97fR1rir30wo1_500

A csabai állomáson álltam, vártam a 11.13-as vonatot, pontosan azt, amivel egy hónapja Á. ment haza, ugyanott álltam, ahol remegve toporogtam, miközben az októberi napsütésben fantáziáltam, milyen jó lesz újra együtt lenni. Aztán, mikor már a valóságba visszacsöppentem, a valós valóságba, elindultam a vonatomhoz, mély levegőt vettem és kifújtam, mikor elhaladtam azon a ponton, ahol utoljára húzott magához az azóta már elveszett barátom.

A vonaton egy párral ültem a kocsiban, Murphy közbeszólt, a Keletiig hallgatnom kellett őket, a tervezgetéseiket, a szemem sarkából láttam, ahogy néha megérintik egymást kedvesen.

Leszállni a vonatról is elég rossz érzés volt. Mindenhol csak az emlékek voltak, ott is, ahol sosem voltunk együtt, de az agyam egy pillanatra sem hagyott cserben. Vittem magammal a naplómat. Nem volt szívem elégetni, eldobni, kihajítani, így inkább arra gondoltam, odaadom neki, ha találkozunk. Ez megint irracionális gondolat volt tőlem, nem is értem magam, olyanokat látok és gondolok, amik már nincsenek is. Fogtam a fekete füzetemet, a teleírt lapokat, ügyelve arra, nehogy széthulljon az egész. Azért szerettem volna, ha elveszi tőlem a naplót, mert igazából nem akarom többet olvasni azokat a dolgokat, amiket írtam májusban, júniusban, októberben. Á. bármit tehetne vele, akár ki is dobhatná, nem bánnám egyáltalán. Azt tehetne vele, amit csak szeretne. El akartam felejteni minden átélt élményem.

A hidegben álldogáltam egy órán keresztül. A Vácin. Vártam, hátha feltűnik, elveszi tőlem a naplót. Nem marasztaltam volna egyáltalán. Odébbálltam volna én is. Ürességgel a szívemben. Mintha meg sem történt volna a jelenet. Egyik jelenet sem.

Mikor feleszméltem a butaságomra, hogy csak a csípős novemberi délutánon bolondot csinálok magamból Budapest szívében, fogtam magam és elindultam egy kiállításra (ami csalódás volt).

A kiállítás Van Goghról szólt. Ültem a kanapén, nézegettem a képeket, nem kellett hozzá sok, hogy potyogjanak a könnyeim egy-egy festmény láttán.

Miután összeszedtem magam, elindultam a Nyugatihoz – ott találkoztam egy kedves sráccal. Kávéztunk, beszélgettünk, igazán jól éreztem magam. De ez nem minden. Szeretnék őszinte lenni – attól, mert egy bloggerről, az egyik olvasómról van szó, akinek írásait én is figyelemmel kísérem, nem fogom két szóval lerendezni a találkozást.

Nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, hogy valakivel mennyire összehasonlíthatatlanul más lenne minden. Másképp ülne, másképp nézne rám, másként viselkedne, szólalna meg, más a hangja, más a szeme, más a lénye. És ezen a ponton nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás, mint azelőtt egy héttel, miután egy másik sráccal találkoztam Békéscsabán.

Egyszerre volt bűntudatom, egyszerre élveztem az új ismeretséget és egyszerre akartam elfutni.

Nem tudtam magam hova tenni.

A vonaton két szolnoki lánnyal beszélgetésbe elegyedtünk. Elég csajosan indult – megdicsérték a kék körömlakkomat. Így sem barátkoztam még – úgy értem, csajos téma bevetésével -, szóval most adtam neki egy esélyt. Szolnokig vodkáztunk, ez lett az eredménye. Nem ittam sokat, csak annyit, hogy az alkoholtól picit felmelegedjek.

Miután a két lány leszállt a vonatról, elsírtam magam. Szolnoktól hazáig sírtam és sírtam. A sötétben kémleltem ki az ablakon, erősen figyeltem, mikor hagyjuk el a szolnoki állomást. Megpillantottam a lakótelepet, azt a pusztát, ahol sátoroztunk. Becsuktam a szemem, próbáltam pihenni. Aztán furán éreztem magam, mert olyan volt, mintha valaki nézne.

És nézett is: egy erősen alkoholmámoros állapotú huszonéves volt az, pasas, aki nagyon ijesztően bámult engem. Kezdtem megijedni, de aztán szerencsére a kérdő pillantásom láttán elvonult az illető.

Békéscsabára is rossz volt hazaérni. Rossz volt elindulni, rossz volt Budapesten, rossz volt a vonaton, rossz itthon. Akkor már mi maradt nekem?

A naplóm.

Amire nincs szükségem.

Feladtam a reményt. Úgy feküdtem le aludni, hogy tudtam, többé nem látom Á.-t, nem hallom a hangját, nem fogja meg a kezem, de nem is mesél hülye sztorikat, hogy nevessek. Nem érdekli már, hogy mi van velem, hogy fogytam 8 kg-ot, hogy nem megy le egy falat étel sem a torkomon, hogy állandóan olyan érzésem van a gyomorszájam táján, mintha megrúgtak volna, hogy nem tudok elaludni, de ha mégis, akkor rémálmaim vannak, felriadok éjszaka. Olyanokat álmodok, hogy minden rendben, felébredek, majd megint ráz a zokogás. Sírva keltem egy darabig, most már csak csendben pityeregve alszom el. Úgy, hogy remélem, a másik szobában nem hallják meg. Így is marad bizonyíték: reggel Lili (kutyánk) mindig ellopja a zsebkendőimet, amiket ízekre szed. És tessék, mindenki tudja is, hogy éjjel megint elhasználtam egy százas csomagot.

Másnap reggel, sőt, egész nap közömbös voltam. Eszembe sem jutott, hogy Á. egyáltalán létezik. Egészen jól elvoltam, beszélgettem, meséltem az előző napról, teáztam, este pedig felbontottam egy sört, amit egy kis Placebo hallgatással kísértem. Táncolgattam a szobámban, dumáltam húgommal, mire felvillant a képernyőmön a neve. Majdnem kilötyögtettem a sörömet. Láttam, ahogy ír. És ír. Nem tudtam hirtelen, mit és hogyan reagáljak. Annyi mondandóm volt, annyira szidtam volna, elküldtem volna, kiabáltam volna vele, pofon vágtam volna, de csak annyit írtam, “szia”, mert hiányzik a barátom.

Advertisements

2 Comments

Filed under TÚLKOMPLIKÁL

2 responses to “FORDULÓK, OTTHONTALANSÁG, KÉTELY

  1. Ez az egész csak annyit jelent, hogy nem voltatok egy hullámhosszon, ettől még semmi sincs veszve, szerintem megtalálod azt, akivel egy hullámhosszon vagytok.

    • Nem értek egyet azzal, hogy az emberek helyettesíthetők, éppen ezért nincs is meg bennem a hajlandóság arra, hogy mechanikus módon őrült barátkeresgélésre adjam a fejem. Különlegesek voltunk egymásnak, itt más volt(?) a probléma. Egyszer talán…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s