POCSOLYÁNYI ÉRZÉS


tumblr_lzqz6zj65b1qb2cg0o1_1280

Így négy nappal az utolsó búcsú első hónapfordulója előtt már mást se szeretnék, csak felejteni. Az összes pillanatot, üzenetet, csörgetést, hívást, éjszakába nyúló beszélgetést, bókot, kedvességet, megértésed, türelmed – színészkedés volt vagy sem, nekem nem kell az emléked.

Az állandó tervkovácsolást, hol és merre találkozunk a következő hétvégén, a kicsit sem titkolt kétségbeesésem, mikor láttuk, milyen nehéz összeegyeztetni minket a munkánkkal.

A térképböngészést, mikor nem találtuk a pusztát, csak keringtünk egy ismeretlen városban, mikor két kislány igazított el bennünket, hogy merre is találjuk a Tiszát (csak követni kellett a halszagot), hogy végre kidőljünk a pokolba vezető földön, a lakóteleptől nem olyan távol, a vasúti sínek alatt, a szörnyektől hemzsegő „erdő” oltalmában.

Az egymás mellett ébredéseket, a hogy kézen fogva tértünk magunkhoz az első és egyben utolsó együtt töltött szerdánkon, én pedig – te nem láttad, mivel hátulról öleltél át –, mosolyogtam, mint valami elégedett kis tökfej. Tökfej voltam valóban, hogy elhittem neked mindent, ami csak elhagyta szádat, amit előszeretettel csókolgattam minden mondandódat követően.

Legelső találkozásunk előtt elsétáltam a Deáktól a Ferenciek terére, mert annyira nagyon izgultam, hogy jobbnak láttam, ha a 40 fokban szépen izzadok egyet egy kis mozgással. Mikor megérkeztem a Jégbüféhez, ahogyan azt előző este találkozási pontnak neveztük ki, leültem egy padra, ahol aztán körülbelül 10 percet nézelődtem magamban. Mellettem két lány fotózgatta egymást, én pedig összevissza rakosgattam a kezemet (a lányok tuti, lököttnek néztek, de ha még ott voltak találkozásunkkor, láthatták, hogy ÁHHHÁ, szóval ezért volt mindez…!), percenként igazgattam a ruhácskámat, a hajamat, mindent, mert szerettem volna, ha nem is tökéletesen, de aranyosan sikerül az első ilyen randebaráti találkozás. Szigorúan plátói. Meg üzleti.

Élénken él még bennem a pillanat, mikor először megláttalak. Felálltam a kis padról, még egyet igazítottam a szoknyámon, aztán elég bénán, kissé pingvinesen megindultam feléd, te pedig felém, majd a 24 centis magasságkülönbség ellenére valahogy sikerült egy awkward ölelést váltanunk. Nem tudtam, hogy köszönjek neked, adjak-e puszit, esetleg kezet rázzunk, olyan professional-plátói módon, de ölelés lett, felejthetetlenül béna, de kedves.

Próbáltam természetesnek tűnni, de annyira hülyén éreztem magam hirtelen, hogy nem tudtam hova tenni, mikor — nem annyira váratlanul, mert benne volt a levegőben –, megcsókoltál. Bevallom férfiasan, kissé megijedtem, de nem a csóktól, hanem en bloc az egész helyzettől, hogy konkrétan valaki érdeklődést mutat felém, én pedig amennyire viszonoznám a viszonozni valót, riadt nyusziként visszakozom, befordulok, megnémulok. El sem akartalak ereszteni, annyira jó volt, hogy hosszú idő után, közös eszmecsere és álmodozás után végre ott tudhatlak előttem, hogy nem bírtam a hirtelen jött boldogságadagot és majdnem kiszorítottam 45 kilós lányka létemre a szuszt belőled. Ez azért, ha olvasod, biztosan mosolyt csal az arcodra. De ha ez nem, akkor majd annak az emléke, mikor éppen az öledben ültem (te pedig forgószéken), majd hirtelen elborultunk. Az azért elég intenzíven komikus jelenet volt.

Ahogy sétálgattunk, én csak mosolyogtam a világba, túlcsordultam a vidámságtól, a boldogságtól, a szépséges estétől, az emberek kavalkádjától, az épületektől, aztán hirtelen picit egymáshoz ért a kezünk, de tényleg, minden előre kitervelt bármi ellenére, és te pedig megfogtad a kezem először. Nagyon felszabadultan, könnyedén csevegtünk, sétáltunk, aztán a melegre hivatkozva azért elengedtük egymást. Persze, piros lámpánál azért váltottunk egy-két puszit. Olyan lopottat. Én viszont egyre jobban süllyedtem, süppedtem gondolataim posványába, kezdtem félni a következményektől, így egyszerűbbnek láttam, ha visszavonulót fújok. Mentünk az utcán, már nagyon késő volt, én elöl, te mögöttem, nem akartam hozzád szólni, csak menni, kavargott a fejem. Tudtam, hogy órák kérdése, vége mindennek. Nem bírjuk majd fenntartani a barátságot, túl messze leszünk hétköznap egymástól, más környezetben élünk, dolgozunk, vagyunk otthon. Érdekes viszont, hogy milyen hamar megváltozhat az otthonhoz társított, fejünkben felbukkanó kép. Szeptember elején, mikor te a pesti, én a csabai vonatra vártam, nézegettük a majdnem ördögszekeret, kezem a tiédben, fejem a válladon, lassan lélegzünk, nem törjük meg sokszor a csendet, csak néha én, de akkor is a kétségbeesett picsogásommal. Mikor azonban teljes az idill, hangtalan, csak a bemondó fröcsög valamit, hogy „Szolnok, Szolnok állomás” (New York, New York – figuráztad ki nagyon szellemesen), akkor az otthon szó jelentése mellé más kép lebegett agyam szövevényes vidékére. A már említett szóhoz immár a te illatod meg lényed társult, a kisfiús nevetésed, az, hogy ölelkezve, lábainkkal összegabalyodva, egymással szemben, állad alatt a fejemmel szuszogtuk álomba magunkat, jellegzetes járásod, ahogy telefonba köszöntél, mikor félálomban helyezkedtél, közelebb húztál és betakartál, mosolyod, na meg pillantásod, aminek hatására lábam még ülő helyzetben is megremegett, gyomrom pedig elég parás liftezésbe kezdett.

Mikor hazaértél a hippiktől, a Bánki-tóról, egész nap random infókkal bombáztál, mikor és hogy mész haza, villamosra vársz, majd otthonról ismét hívsz. Be is tartottad ígéreted (mindig is adni lehetett szavadra), gyakori kérdésekről olvastál nekem mindenféle butaságot, hihetetlen történetet, emberi agymenést, amit majdnem fuldokolva (a nevetéstől és döbbenettől) továbbítottál nekem, miközben a munkahelyemről készültem már lassan hazafele. Vidáman, mosolyogva az emberekre, nyugodtan, önfeledt érzéssel mellkasom táján indultam a lifthez, tudva azt, hogy 260 km két barát esetén a piece of cake.

Nekem nincs szükségem ezekre az emlékekre. Összegyűröm őket papírgalacsinná, felgyújtom az egészet, hadd égjen hamuvá. Vedd az élményeket vissza.

Egyik éjjel feküdtem az ágyban, érzékeltem még a külvilágot valamelyest, de közelebb voltam az álmodáshoz, mint a valósághoz. A telefonom csörrenésére felkaptam a fejem, picit megriadtam, de láttam a neved a kijelzőn, így csiklandós érzéssel a szívemben megnyomtam a zöld gombot. Egy órán keresztül meséltél, miközben buliból tartottál a lakásodra, az egész várost hallottam a telefonban, nagyon kellett fülelni, de nem volt egyáltalán teher a figyelem. Ilyen váratlan pillanatokban bőven volt részem, mialatt életem részét képezted. És köszönöm is neked. Köszönöm, de most már elvehetnéd a pillanatokkal együtt a telefonhívásokat, szavaidat, amik visszhangoznak fülemben, mosolyodat, amit még mindig látok, illatodat, amit még mindig érzek ruhámon, bőrömön, orromban. Nem kell az érintésed sem, ha tehetném mindent visszaküldenék neked postán.

A közhelyesen szép esténket a szigeten is elfelejteném, a béna dal hallgatásával együtt, ami nem is volt béna, csak most szeretnék valami iszonyatosat mondani, bántót. De nem jut eszembe semmi, amivel gyűlölhetnélek. Az ingedet is örömmel és közös titok-féle mosollyal igazgattam a villamoson, ahogy ültünk egymással szemben, azelőtt meg, mikor buszoztunk, mindkettőnkből kirázta a lelket a sofőr, de ez persze nem az ő hibája volt (elnézést, kedves buszsofőr, ha emlékszik ránk, tudjuk, hogy a magyar utak milyenek, ön csak vezetett, tette a dolgát, a helyzethez mérten kiválóan teljesített, csak a mi gyomrunk volt akkor hajnalban gyengébb – de nem lett baj). A Clark Ádám téren jó volt átkarolva várakozni, miközben majdnem elszenderedtünk.

A songokus képed láttán dőltem a röhögéstől, az éjszakai alkoholmámoros hívogatásaid bosszantottak ugyan, de azért titkon igencsak örültem neked. Mikor pedig bezabáltál egy tonnányi (jó, annyi talán nem volt) dinnyét, kipurcantál, s azt írtad, jó lenne együtt dögleni.

A hangüzeneteid überelhetetlenek, kár, hogy nem vállaltad tovább a hangod.

Ó, az első telefonhívás, mikor végig sétáltam a ligetet, leültem az élővízcsatorna partján, kacsákat nézegettem, végig tökfejesen mosolyogtam.

Mikor mosolyogtál, ha megláttál.

Mikor énekelgettél magadban, útközben.

Az összes mindenséget.

Hogy voltál nekem, én pedig voltam neked.

Soha, de soha nem szeretném visszaadni, összegyűrni, elfelejteni.

Nem akarok így továbblépni.

Advertisements

2 Comments

Filed under RÓLUNK

2 responses to “POCSOLYÁNYI ÉRZÉS

  1. F.

    Elképesztő az írásod, teljesen átéltem minden mondatát!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s