EMLÉKEK TÉLRE


3043_artworkimageÖsszekuporodva ülök az ágyon, mellettem a szülinapomra kapott könyv, titkokkal teli doboz, egy bögre tea. Kopog az eső az ablakon, úgy tűnik, az októberi nyár is véget ért, elszállt, akár minden más, a sárga falevelekből sem marad lassan semmi, csak sáros, egybefüggő takaró.

Szeretnék kimozdulni, tenni egy sétát a liget felé, de már besötétedett — korán sötétedik. Október 27-én, egy nappal 22 előtt üdvözöltük a téli időszámítást. Eltelt az ősz is — semmivel –, csak fekvéssel, a napfény elől való bujkálással, sötétben tapogatózással, mosolytalansággal, gyomorforgással, ürességgel, hullással.

Szeretnék kimozdulni, de nincs erőm, minden mozdulat erőszak. Ideig-óráig megfeledkezem a nyár ízű csókokról, röpke vidámságról, illatokról és hangokról. Mikor feleszmélek, hogy egy órácskára ugyanolyan voltam, mint az év első felében, rögtön elfog a szomorúság és a légszomj.

Visszahoznám az elveszett pillanatokat, meg a sátorállítós, kézremegős Szolnokot, az első esetlen perceket, telefonos ijedelmeket, képcseréket, egymás felé lépdeléseket, ügyetlenkedéseket. Homlokomra csapok, hogy mennyire nagyon igyekeztem az eszembe vésni azokat a fontos hétvégéket, a filmezést, mikor először simogattad meg az arcomat olyan kedvesen, miközben erősen koncentrálva elemezgettem magamban a látott képsort, a zombik támadásának miértjét. Nem mosolyogtál, csak olyan hétköznapiasan cirógattad az arcom (már amennyire ez ilyen gesztus hétköznapi lehet, főleg, hogy szombat volt), aztán játszottál a kezemmel, az ujjaimmal. Én pedig csak néztem a filmet, de közben azért hevesen dobogott a szívem, éreztem, hogy lassan elönti az egész fejemet a pír, vörösség, kigyulladok, elolvadok, hagyd abba.

Kényelmetlen volt összebújva, szinte egymásba gabalyodva aludni, pihenni éjjel, de mivel én is odakucorodtam hozzád, te sem távolodtál, sőt, az egyik karoddal átöleltél, hogy mindenképp közel tudjuk egymást, megérte a karikás szemeket. Első alkalommal hamarabb keltem, mint te. Egymásnak háttal voltunk, így könnyedén kievickéltem az ágyból. Kimentem inni a konyhába, az ablakon át figyelgettem a környező épületeket, próbáltam belőni, mennyire lehet már napközben, de aztán öltözés, naplóírás helyett visszafeküdtem a kis fészekbe, a karjaidba — mert igen, ekkora már felém fordultál. Aranyosan szuszogtál, talán egy-két szót is dünnyögtél (félálomban) nekem. Már nem emlékszem, mit, de mosolyogtam rajta. Jó volt csak a meleg takaró alatt lustálkodni, a mellkasodra tenni kezem, a teljesen nyugodt arcodat nézegetni fájó nyakamat nyújtogatva, óvatos puszit lehelni a szád szélére. Olyan csendes, lassú reggel volt. Igazi augusztusi.

(…)

Miután fordult a kulcs a zárban, én is magamba zárkóztam. Elhagytuk a lakást, útközben néha megszólaltál, például említetted, hogy tetőtéri kérót szeretnél egyszer, s a Móricz Zsigmond körtér felé haladva láttunk is egy neked tetszőt, de én annyit reagáltam, túl meleg lenne odafent. És ennyi volt a kommunikáció. Szerettem volna mindenről hablatyolni. Butácskán, jelentéktelenül. Néha hozzáérni a karodhoz, de nem is mertem semmit se csinálni, mondani, rád se néztem még futólag sem, mert már az járt a fejemben, hogy rövidesen a hazafele zakatol majd a vonatom, s nem marad más, mint egy-két leírt szó. Egy november elején megírt blogbejegyzés leszel csupán, kitaláció, agyszüleményeim sokaságai közül egy eldugott fiktív történet. Meg se történt, meg se fog, nincs vége, mert ez csupán színes kis belső film.

(…)

Szolnokon vártam 30 percet. Nem kaptam meg az üzenetedet, hogy késni fogsz. A telefonom szokás szerint használhatatlan, wifire vadászni egy ismeretlen állomáson kész kaland volt. Mire megtaláltam, melyik vágány lesz is a mi találkahelyünk, leültem egy padra, ahol aztán pillangókkal, kézropogtatással (rossz szokás), vonat kémlelésével töltöttem az utolsó nélküled töltött perceket. Minden alkalommal, ha megláttalak az elmúlt hónapokban “először”, hatalmas kő esett le a szívemről, boldog voltam, még akkor is, ha hűvösséget színleltem, csipkelődtem, bármi “nem-cukit” tettem. Közhelyesen megállítottam volna az időt, mikor a híres szolnoki találkozásunkkor öleltél meg, az sem érdekelt, ki mit gondol, miért nem tudunk leszakadni a másikról; mit tudhatták ők, hogy madarat lehetett volna velem fogatni (és szerintem veled is). Életemben először nem érdekelt mások véleménye.

A lépcsős csókok viccesek voltak, a pusztában való menetelés örök élmény, a botladozások is, az meg, mikor egész éjjel szorongattuk a másik kezét neszelve, hogy milyen hangokat hallunk a sátoron kívülről, az elhagyatott kunyhó felől, a mai napig mosolyt csal az arcomra.

Az egyik legkedvesebb emlékem az, mikor leutaztál 260 km-t hozzám. Az állomáson álldogáltam, azon tanakodva, vajon elaludtál a vonaton vagy sem. De jöttél már felém a napszemüvegben, én idétlenül tébláboltam a peronon, nem tudtam, elinduljak én is feléd, esetleg várjalak esetlenül, de meg se tudtam moccanni, már újra együtt voltunk. A búcsúzás is hasonlóképp telt, először gondolva arra, hogy igen, beszélni fogunk, olyan lesz minden, mint eddig, sőt. Bíztam benned már, megöleltél, én sóhajtottam egyet észrevétlenül, mosolyogtam, aztán még utoljára megcsókoltál felszállás előtt. És ez volt az utolsó kép rólad.

Jó lenne elnyúlni most az agyamban, habzsolni a színeket, hallani a formákat, alakokat, rajzolni a szavakat, érezni a hangokat, átélni az ízeket. Mikor kinyitom a szemem, csak a kurzor villogását figyelem, nem az előbb leírt képeket látom fizikai valójukban. (ha valóság is volt mindaz, amit előbb elmeséltem, akkor) A történések jelenjében arra koncentrálhattam, hogy jól magamba véssem az élményeket, a pillanatban megfigyelt apróságok ezrét, millióját. Ezért nem szólalhattam meg sokszor. Emlékeket gyűjtöttem télre.

 

Advertisements

Leave a comment

Filed under RÓLUNK

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s