KUSZASÁG


Nem tudom, mi az, ami miatt így érzek.

Már letettem róla, hogy az isteni megoldás után kutassak veszettül; tisztában vagyok vele, hogy minden csak történik. Néha értelmetlenül, néha pedig okkal… ennyi pedig elég is alapismeretnek.

Nem szabadna túl sokat tanakodnom a miérteken, mert igazából nem megyek vele sokra, de az sem változtatna semmin, ha esetleg lenne egy indok, egy válasz. Ugyan, mihez kezdenék vele?

Kétségbeesett és tapadós vagyok, ezt aláírom, de annak elképzelése már meghaladja az amúgy meglehetősen színes fantáziámat, hogy miért lenne ez akkora jellemhiba, visszataszító viselkedés, pillanatnyi őrület.

Ha lesz is valami, ha nem, semmi baj, legalább kiírtam magamból a fejemben zajló háborút, nem mintha segített volna rajtam, nem mintha enyhített volna az ürességen, de erről nem tehetsz, nem hibáztatlak.

Valószínűleg nem is érted, mit és miért hadoválok ilyesmikről, lehetséges, hogy csak úgy olvasol és nézel magad elé, ha egyáltalán eddig a pontig eljutottál, de én ilyen nyomorultul beszédkényszeres vagyok, nem alapállapotomban, csupán stresszhelyzetben.

Szeretném, ha léteznék a szemedben, szeretném, ha nem néznél levegőnek, szeretném, ha meghallgatnál, szeretném, ha próbálnál megérteni engem, szeretném, ha eszembe sem jutnál többé, bármennyire is kedves szívemnek a gondolatod.

Utállak, mert a csodák nélküled kibaszottul hétköznapiak. Utállak, mert azt ismételgetem és sírom egyfolytában, hogy én ugyan lélegezni sem tudok nélküled, mégis sikerül, ez pedig röhejes és bosszantó.

Nem tudom, mit mondhatnék neked. Teljesen mindegy, akármit mondhatnék, kiabálhatnék, ha tehetném, megütnélek, hogy reagálj valamit. Mit mondjak? Kellesz? Szükségem van rád? Miféle közhellyel dobálózhatnék? Megőrjít a tudat, hogy nincs semmi, csak én egymagamban, a szoba legsötétebb sarkában, idiótaságokat írva, naiv képzelgésekkel a fejemben, hogy egyszer majd te keresel, vidáman betoppansz.

Az egész világ te vagy, az egész kurva élet, én pedig én vagyok, nem változom, azt hittem, kinőttem már mindebből a szerencsétlen ideahalmazból, de nem, úgy viselkedem, mint a 13 éves önmagam, aki bezárkózik a mosdóba, ki sem jön addig, amíg elvonulnak az emberek az ajtó elől.

Nem vagyok szerelmes beléd, nem is kell annak lennem ahhoz, hogy fájj.

Semminek sincs értelme.

Advertisements

Leave a comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s