CRAPPY ENDINGS


A napokban néztem újra az Anne Hall c. filmet azon felbuzdulva, hogy Docó barátnőm nevetséges összegért tette magáévá az egyik könyvesbolt akciója során Woody Allen forgatókönyvét.
És persze, azért más motiváció is rejlett a film megtekintése mögött. Mazochista hajlammal áldott meg a természet. Bizonyos dolgokat egyszerűen imádok űzni – mint például a saját személyem iránt érzett undort és mérgező kapcsolatokba való belebonyolódást. És, amire mostani bejegyzésemben a hangsúlyt fektetni szeretném: nos, imádom, ha valami befejezetlen.

tumblr_mrodrqPgvF1rwfrzjo1_500

Dehogy, miket is beszélek összevissza…!

De, mégis. Valóban imádom, ha valami kiszámíthatatlan, ha valami lezáratlanul lebeg a fejem felett, ha valaminek nem tudom, mi lesz a vége, hogyan tovább… ez az izgalommal vegyített rossz érzés éltet. Nagyjából másfél hete, egy baráti összejövetel (köhécsel) alkalmával kuszáltam össze a szálakat magam körül ismét, csak azért, hogy a problémagubancon keresztülzuhanva zokoghassak azon, hogy már megint nem egyszerű semmi sem az életemben. És aztán egy halovány mosoly is átsejlett kisírt arcom árnyékában. Fruzsi – volt csoporttársam kérdésére válaszolva, hogy engem a bonyodalom és a dráma éltet, igaz-e, azt válaszoltam könnyeimet nyelve – szipogva, hogy igen, eléggé, azt hiszem.

Ez nagyon sok mindent megmagyaráz, de ugyanakkor mégsem.
Különös helye van a szívemben azoknak a filmeknek, amiknek végét, a további történéseket balladai homály fedi, s mindenki saját maga gondolhatja, szőheti tovább a sztorit. Az abszolút lezáratlanság valahol megnyugtatóbb, mint a véglegesség. A mondat végi írásjelek közül a pont a legfélelmetesebb. Egy sztori végén pedig egy ilyen pontocska meghatározza az egész további történések minőségét, milyenségét, a lehetőségek száma csökken. Megöli a kreativitást. A film végi happy end kiírása után meghalhat a főszereplő férfi vagy nő (legjobb, ha ez a kettő párt alkot, s az egyik elveszíti a másikat – nagyon beteg lelkem van, tudom), esetleg szakíthatnak egymással (az első lehetőség jobb sokkal, de sokkal) – de ezek egyikét sem tárják a nézők ártatlan, jóságra és mesehabra áhítozó lelke elé. Pedig bármi lehetséges. Szeretem, ha egy történet abszolút lezáratlan, vagy kissé keserű szájízű, mert akkor sokkal életszagúbb.

Valljuk be, az élet kurva kegyetlen, kiszámíthatatlan, a vége pedig… ki tudja. A legtöbb ember nem az első szerelmével lép az oltár elé (megjegyzés: a blog írójának esze ágában sincs ilyesfajta elköteleződésre adni a fejét. soha.). Sok békát csókolunk meg (megjegyzés: a blog írója béka láttán pánikrohamot kap), sokszor sírjuk álomba magunkat (megjegyzés: no comment). Suliban megtanuljuk az elméletet, utána jön a kihívás, a feladat, ezzel szemben az életben épp, hogy fordítva működik a dolog. Szűrd le a tanulságot, mondják az okosok, hogy majd később ne kövesd el újra ugyanazt a hibát már… Hanyadjára is?

Emberek lépnek be csak úgy az életünkbe, de mire felkapjuk a fejünket rájuk, addigra ők más (nem annyira) angolosan távoztak is. Egy roncs voltam (és talán vagyok is) a lezáratlan sztorijaim miatt. És mégis szeretem őket – egytől egyig. Most szépen kiállok a világ elé, és elmondom, hogy igen, eddig minden alkalommal pofára estem. És tádááám, fel is álltam. Itt vagyok, sokadig pofára esésem után, na meg előtt, de ettől független diós fagyit nyammogok bloggerináskodás közben, hiába van egy kis gyenge allergiám. Carpe diem.

Megijesztenek az emberi kapcsolatok. Teljesen mindegy, barátságról vagy többről van-e szó. Megijeszt, ha valakihez picit is ragaszkodom, mert tudom, hogy a lezáratlan vég épp úgy fáj, mint egy búcsú. Könnyebb dolog az egyedüllét, de nem feltétlen kifizetődő. Most akkor melyik is legyen?

Nem vagyok egy csajos lány, de azért néha becsusszan egy-két (és most nem vállalnám a filmcímeket, elnézést) romkom, aminek happy end a vége és nyomorult az eleje. Ilyen filmezések után van, hogy egy kis reménysugárral szívemben vágok neki a másnapnak, hogy talán nekem is jóra fordulhatnak a dolgaim (plot twist: sosincs így), máskor pedig azt érzem, hogy nézd már, Jennifer Anistonnak megint sikerült, én meg itt eszem a diós fagyimat nyomorultul, ma inkább nem szőrtelenítek, kösz.

Miért is kell nekem akkor garantált happy endes, juharsziruppal meglocsolt amcsi förmedvényeket nézni?
Szóval, ami a lezáratlanságot illeti: volt nekem egy élményem. Lezáratlan gimis barátság(nak nevezett fogalmam sincs, mi), adott a srác, adott vagyok én. Megbeszélni vele olyan értelmetlen volt a régi sérelmeket, mint még soha semmi, sőt, megkockáztatom, hogy a sok jót, kellemes emléket is kissé bemocskoltuk a másfél hete történtekkel. Megkönnyebbültem, hogy azóta sem keresett. Van, hogy az ember lánya vágyik valamire, de mégse. És olyan is van, hogy szeretne valamit nagyon, de nem kapja meg.

Pont azért talán, amiért olyan sok rosszat tett a múltban. Nem tudom, hogy érzem és éreztem magam. Nem tudom, hogy minden okkal történik-e, de ha igen, annyit azért nagyjából sejtek, hogy nem kell tudnunk, hogy mi az ok, még akkor sem, ha mi azt követeljük toporzékolva. El kell fogadnunk, hogy van, hogy csúnya a vég. Vagy nincs is vég. Valahol egészen jó belegondolni, hogy újra meg újra lehet kezdeni mindent. Szépen felkaparod magad a földről, mély levegőt veszel. Persze, azt senki sem tudja, hogy fogja véghez vinni. De egy próbát, egy századikat, ezrediket megér, nem?

A blog írója most megy, folytatja a fagyiját, s reméli, hogy allergiás rohamot kap.

Advertisements

1 Comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA

One response to “CRAPPY ENDINGS

  1. Szia 🙂 Liebster díjra jelöltelek! (bővebben itt : http://jegeskave.wordpress.com/2013/09/03/wow/ )

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s