SZERELMI AGYMENÉS


Jim Morrison mondta:  “People are afraid of themselves, of their own reality; their feelings most of all. People talk about how great love is, but that’s bullshit. Love hurts. Feelings are disturbing. People are taught that pain is evil and dangerous. How can they deal with love if they’re afraid to feel? Pain is meant to wake us up. People try to hide their pain. But they’re wrong. Pain is something to carry, like a radio. You feel your strength in the experience of pain. It’s all in how you carry it. That’s what matters.”

Egy (vagy ennél vállalhatatlanul több) keserves csalódás után persze, hogy nem vágyik az ember lánya/fia a nagy szerelemre – ki az a mazochista egyén, aki vállalná még egyszer, végtelenszer azt a rengeteg fájdalmat, ami egy kapcsolattal (annak csúfondáros befejezésével) jár?

Azt hittem eddig, hogy az előbb leírt tábort, a “gyávákét” erősítem (így, idézőjelbe, hiszem nekem nem reszortom az ítélkezés mások felett úgy, hogy közben mit sem sejtek az emberek, ismerőseim által túlélt mindenféle szörnyűségről).
Mindenkinek hagynia kellene, hogy a szerelem lerúgja párszor-százszor a veséjét, véraláfutásosra boxolja az oldalát, megrepessze a szívét, kitépje azt, összemorzsolja a kezei között, aztán pedig szanaszét szórja, hogy mi megalázva, a saját mocskunkból kapargassuk fel a zúzott darabkáinkat, összeillesszük magunkat úgy, ahogyan csak tudjuk. Nem túl vonzó kilátások, de ez az, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia újból és újból, amíg nem tanul, amíg nem jön valami jobb. Sajnos megvan az esélye, hogy hajnali 1-kor hívjuk majd a legjobb barátnőnket zokogva, összezuhanva, egyik kezünkben egy üveg vodkával, másikban meg a telefonnal, vörös szemekkel – a másnapi felpuffadt fejszerkezetről nem is beszélve.

Az előbbi nyomorúságos látképtől eltekintve még azzal tudnám magyarázni az emberek általános rettegését, hogy a környezetünk nem biztat (és nem is biztatott sosem) arra, hogy “kitegyük magunkat a piacra”, a cirkusz kellős közepébe – s mi amúgy is, kiváltképp ellene vagyunk az ilyen mértékű nyitottság gyakorlásának, mikor már korábban is volt részünk egy emberektől hemzsegő sátor kellős közepén állni mindenféle képzettség és tapasztalat nélkül, hogy bennünket dobáljanak (minden létező oldalról és szögből) éppen akkor élezett késekkel és egyéb csodafegyverekkel. Eltaláltak (- Murphy törvénye…).

A cirkusz vastapsa tompán dobog fülünkben, miközben félig eszméletlenül fekszünk a porond közepén.

Az okosok szerint az őrültség az, mikor újra meg újra próbálkozunk ugyanazzal a dologgal, amivel korábban már kudarcot vallottunk, s közben folyton más és más eredményt várunk… Mikor megkérdezik tőlünk, miért félünk a szerelemtől, azt válaszoljuk, hogy nem, dehogy félünk tőle, mi aztán nyitott, mosolygós, pozitív emberek vagyunk, optimisták és egészségesek, csupán időt spórolunk azzal, hogy nem engedjük be az “őrültséget” életünkbe, mivel ugye ain’t nobody got time for that. És természetesen ilyenkor van úgy, hogy a jó dolgokat is kint tartjuk, mert azzal, hogy mindenről zsigerből azt feltételezzük, hogy működésképtelen, hogy őrültség, hogy bolondság és időpazarlás, meg mi aztán úgysem vagyunk jók a nagy lámúrban, meg sem adjuk az esélyt – nem csak a másik félnek -, hanem saját magunknak. Szép dolog, ha már saját magunkról kell lemondanunk ahhoz, hogy a jónak vélt kis életünk egyensúlyát “biztosítani tudjuk” hosszútávon. Ellentmondás.

Hogyha kizárólag az amcsi romcsi filmekből tájékozódnánk a szerelmet illetően, azt hinnénk, hogy mindenki a földkerekségen nagy, semmiből berobbanó érzésekre vár, mindenki vagy éppen szerelmes, vagy majdnem szerelmes, mindenki rebesgeti a szempilláit a kissé kócos, borostás, magas és intelligens idegenre, az pedig megvillantja a Tiffany gyűrűt – kész is a cukormázas happy end. Itt vége is a filmnek. Azt már nem látjuk, hogy mi is történik mondjuk 90 perccel később, mikor jönnek az igazi problémák, nem azok, amik a film tetőpontja előtti “feszültnek” mímelt pillanatokat adják…

Gyerekkoromban azt hiszem, valahogy úgy gondoltam, ha felnövök, akkor nemhogy szebb leszek valamivel (naiv lélek!), hanem úgy 18 éves korom körül beleborulok a herceg ( a jelen sorokat pötyögő 21 éves bloggerina próbál visszafogottan öklendezni) karjaiba is. Ehhez képest, fiatal felnőttként azzal kellett szembesülnöm, hogy a randizás, a szerelem (meg minden rózsaszín undormány) valahogy elkerül engem (vagy én őt…szánt szándékkal!), de szerencsére azért pozitív változás is történt az életemben –  már nem vagyok az a végzetesen romantikus lélek, mint voltam cca. 14 évesen. THANK GOD.

Gyakran kaphatjuk azon magunkat, hogy idealizáljuk a régi szép időket, a gyerekkorunkat. Miért? Talán, mert felnőttségünkben nincs meg az a gyermeki őszinteség, felhőtlenség és (most) idealizált önfeledtség, amivel korábban képesek voltunk csak úgy belevágni valamibe. A következmények előzetes ismerete nélkül. Jó, mondjuk belegondolva nem is volt akkora kockázata annak, hogy a lila zsírkrétát vettük el az asztalról a piros helyett, nagyon maximum annyi, hogy Kati később jól meghúzgálta a hajunkat az udvaron, mikor az óvónéni nem nézett oda…

Mégis… rengeteg idétlen randin kell átesnünk. Aztán egy nagyon kellemes találkozáson, amiből lesz is valami több. Egészen addig a pontig működik majd minden, míg nem felejt el hívni a másik fél. Egyszer, kétszer… aztán soha többet nem hallunk róla. Minden ok nélkül, lehetséges. Hallanunk kell azt a félelmetes, sz-szel kezdődő kifejezést túl hamar, s nekünk is ki kell, hogy csússzon a szánkon egy vallomás… idő előtt. Meg kell tapasztalni azt is, hogy milyen nagyon, fájdalmasan szeretni. Túl sokat adni, keveset kapni. És fordítva. És szerintem sosem szabad leállnunk a “tapasztalással”.

tumblr_maj1dcniHH1r5vwevo1_500_large

Hogyha valamire rá kell aggatnunk az őrültség szót, ha valahogy definiálnunk is kell az őrültséget, akkor azt hiszem, hogy a legjobb, ha a szerelemmel azonosítjuk azt. Mondom ezt úgy, hogy a témáról halvány lila gőzöm nincs. Csak tippelgetek összevissza. Egyszer, ha szerelmes leszek, abban biztos vagyok, hogy sosem fogok bocsánatot kérni azért, amit érzek.

Szerintem élhetünk a fent említett dolgok megtapasztalása nélkül. De nem érdemes. Üresnek, semmitmondónak, eseménytelennek és szomorúnak tartok egy olyan életet, ahol a kockázat ismeretlen fogalom. Nem akarok semmin sem filozofálni, nem akarok mindent túlbonyolítani, én csak gondolkozni szeretnék továbbra is, élvezni, hogy van agyam, véleményem, egyéni látásmódom.

Érdekes, hogy míg gyerekek voltunk, addig a szerelem milyen egyszerű és vidám volt. Nem érdekeltek a másik fél szülei, a házuk, a kocsijuk, meg igazából semmilyen körülmény, csak az, hogy ő ott volt. Lehet, hogy szart se tudtunk a világról 12 évesen, de a szerelem témájáról valamennyit azért sejtettünk (úgy, hogy nem is tudtuk igazából, mi is az). Most miért nem?

Advertisements

Leave a comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, KITÁLAL, RÓLUNK

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s