FIATALNAK LENNI MAINSTREAM


AKKOR & MOST

Menedzsmentben a kitűzött céloktól való elmaradást jelenti az eredménytelenség. Az életben ennél szigorúbban fogalmaznánk: nem jött össze a dolog, hát kudarcot vallottunk.
Teljesen mindegy, kinek mik képezik a jelenlegi, jövőbeli álmait, terveit, céljait. Az álom legtöbbször az is marad valamilyen (nem is annyira rejtélyes) oknál fogva: anyagiakban szenvedünk hiányt, lehetőségeink nem adódnak az előrehaladáshoz, nem értünk igazán az önmenedzseléshez, tehetségtelenek vagyunk, elkerül bennünket a szerencse…

A romboló gondolatok együttesen önsajnálattól bűzlő pöcegödörbe taszíthatnak bennünket; máris elszublimált a kámforhoz hasonló motiváció, mely amúgy minden terv kovácsolásakor ott világítja be a megvalósítandó álom felé vezető utat (legtöbbször ez egyenlő azzal a bizonyos kénkövekkel kirakott ösvényhez). Ahogy haladunk, kapálózunk előre, valahogy (Murphy törvénye?) minden ellenünk szegül, a körülmények (amiket köztudottan könnyebb okolni, mint saját magunkat), a család, a barátok, legutoljára pedig (mikor már totálisan kétségbeestünk) a magunkba vetett hitünk hagy el bennünket. Kérdés, hogy ilyenkor ki/mi a hibás? Mi az, ami miatt befuccsolt a terv? Meddig küzdhetünk, meddig ésszerű próbálkozni, fáradhatatlanul dolgozni, gyakorolni? Van, hogy semmi sem elég? Van, hogy semmi sem elég.

Nem mondok azzal újat, hogy szüleink, nagyszüleink hasonló korukban egészen máshol tartottak, mint mi (húsz vagy éppen huszonöt évesen), a harmincas éveikben járó szinglikről, friss diplomásokról nem is beszélve.

Szüleim huszonegy évesen (igaz, közelebb a huszonkettőhöz) házasodtak össze. Mire betöltötték a harmincat, már javában boldogítottuk őket húgommal – addigra már a legfontosabb döntéseket meghozták (tanulás, munka, házasság, család, lakás, ház, autó), amikről az én korosztályom még álmodozni sem álmodozik huszonévesen. Első az egyetem, az álláskeresés, az egzisztenciális alapok megteremtése lenne, a stabilitásra való törekvés, amit – valljuk be – harmincötig nagy valószínűséggel el sem érünk majd (tisztelet a kivételnek, tippeket és sikertörténeteket örömmel olvasnék a hozzászólásokban), vérrel, verítékkel való küzdelmünk során pedig nemhogy egyre közelebb kerülnénk a céljaink eléréséhez, nemhogy meglátnánk a fényt, nem, szándékosan újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk.

LUSTA FIATALSÁG – VÁROSI LEGENDA VAGY RIDEG VALÓSÁG?

Elterjedt dolog, hogy gimnázium után egyetemre megyünk, ott lehúzunk háromtól hat évet (+ az esetleges csúszás, ugye), utána jelentkezünk mesterképzésre, ilyen-olyan plusz szakra, ami ismételten igénybe vesz az életünkből kettőtől ki tudja, mennyi évet. És ennek valahol örülünk, hiszen tanulunk, diákok, hallgatók vagyunk, valamennyit kapunk is az életből, de azért még függünk valamelyest a szülőktől is – ez pedig olyan jó függés, nem szimbiózis, de függés. Felelősséget vállalunk valahol, de még messze nem annyit, mint amennyire amúgy szükség lenne, ha a való élet polgáraivá válnánk húsz éves korunkra, önállóságra is vágyunk, mégis sokszor éretlenül viselkedünk.

Gyerekek vagyunk vagy felnőttek? Esetleg a gyerekkor és a fiatal felnőttek különleges elegye született meg generációnkkal, a világ elmúlt húsz évének összes változásával? Valóban csak arról van szó, hogy az időnket használjuk ki arra, hogy kifundáljuk, mit akarunk az élettől, s ahhoz a valamihez (ha megtaláltuk) igyekszünk ragaszkodni? Ennyire szívósak lennénk? Talán ez mind hazugság, mese habbal, amit mi kifogásként hozunk fel a korábbi generációnál, mert igazából nem vesszük komolyan az életet?

A MAINSTREAM BIZTOS

tumblr_ln4qoqZPxV1qe7mxjo1_500

A húszas évek eleji válság senkit sem kerül el. Mi a normális? Van egyáltalán olyan, hogy normális? Mi a jó, mi a rossz? Van egyáltalán jó és rossz?

Én magam elismerem, hogy nehéz nem sodródni az árral, nem belefulladni a mainstream óceánjába. Minden sarkon befolyásoló tényezőkbe botlani: a sarki boltban ott van a szennylap, a bulvár, a rádióban a tömegzene, a televízióban a bennünket butító marhaság, minden, ami csak az individuum kiradírozásáért felel.

Kicsit olyan, mintha arra lennénk kényszerítve, hogy mi legyünk az eddigi legkreatívabb generáció – a közösségi média ezt dörgöli az orrunk alá nap, mint nap. Legyél ötletes, egyedi úgy, miközben Twitteren száznegyven karakterben kell megosztanod valamit, amitől az egész világ egy emberként felkacag, Facebookon népszerű embernek kell kiadnod magad, Instagramon pedig a legmeghökkentőbb outfitekkel kell kivívnod a fashionisták elismerését, miközben exponenciálisan növelned kell követőid számát.
Azt pedig nem is kell mondanom, hogy a sokezres tömeget fontos, hogy rendszeresen kielégítsd, igaz…?

Mit tehetnék, hogy sikeres legyek? Mi hozna nagyobb elismerést számomra? Mitől leszek „menő”, közkedvelt? Ó, várj, nem szeretnék közkedvelt lenni, csupán más, különc, különleges, egyedi, utánozhatatlan, megismételhetetlen… Akárcsak te.
Mint mindenki más a világon.

Advertisements

6 Comments

Filed under RÓLUNK, TÁRSADALOM

6 responses to “FIATALNAK LENNI MAINSTREAM

  1. Árpád

    Vegyes ez a társadalmi réteg és kép is. Korszellem, egyértelműen. Az harmincévesen is egyetemista kérdése is roppan húzós – láttunk ilyet is olyat is belőlük. Itt több problémával is szembe kerülünk:
    – 30 éves korára nulla élettapasztalat (a bura alatt él az emberek 70%-a)
    – szülőktől való függés, védőháló (innen szép pofára esni, amikor eltűnik hirtelen)
    – éretlenség – 50%-ban talán, viszont 50%-ban lustaság is.
    – egyáltalán egyetem (mindenki művelt akar lenni? ja, hogy nem, hanem csak egy jó irodai melót szeretne, légkondival, meg céges kocsival – így már értjük, miért mondják, hogy lassan több az egyetemista munkanélküli, mint az ebbe a kategóriába nem besorolható munkakereső)
    Szvsz, ha van egy álmod és bele is fogsz a megvalósításába, nincs az az ember aki eltántoríthatna. Egyedül az gátolhatja meg ezt, ha mi magunk kreálunk indokokat, vagy egyszerűen csak nem hiszünk benne kellőképp.

    Sose felejtsük el: érdekes korban élünk, ahol az egyediségen van a hangsúly, hogy más legyél mint az átlag. Érdekes módon ez az egyéniségkultusz annál jobban felerősödik, minél többen vagyunk ez a sárgolyón. / csak mellékesen teszem fel a kérdést: nem csupán saját hiúságunk kielégítéséről van szó?

  2. Ezt nevezem tartalmas hozzászólásnak!:)

    A jelenség már annyira megszokott, hogy lassan kár különösebben problémázni rajta – mégis úgy gondoltam, érdemes összeszedni a gondolataimat a témáról. Sok hasonló bejegyzés jön majd a közeljövőben (jelenleg is dolgozom egy poszton), így remélhetőleg sikerül valamelyest csillapítanom a bennem kavargó káoszt (sok a kérdés, kevés a válasz).

    A hiúságról írt kérdésedre azt mondanám, hogy van benne valami. sőt… De azt szerintem ne felejtsük el, hogy generációnkon elég nagy a nyomás is: igazából fogalmunk sincs arról, hogy mi a normális, hol kell tartanunk 30 éves korunkra, mi az elfogadott, mi nem.

    Két-három évtizeddel ezelőtt az emberek java már 25 éves korára letudta a házasságot, az első gyerek már ott mászott a házban, erre most, amilyen összevisszaságnak lehetünk tanúi, elég nehéz nem tanakodni azon, hogy nekünk mikor kellene, hogy benőjön a fejünk lágya…

    Lusták is vagyunk ugyanakkor. Mert mint írtam, legbelül, ha nem is ismerjük be másnak, mindannyian ódzkodunk kissé az elköteleződéstől, családalapítástól, felelősségvállalástól – így könnyebb kifogásokat találni, hogy miért vagyunk még otthon huszonévesen. Ez a lusta, félős, gyermeteg emberek kifogása, amit ideig-óráig lehet ugyan gyakorolni, de hamar szánalmassá is válhatunk ezzel a taktikával.

  3. Murat Joachim

    Túl sokat foglalkozol magaddal lány. Vegyél egy kapát/teniszütőt a kezedbe és izzadj egy jó nagyot. Az önértékelés angyala pedig annak örül a leginkább, amikor másoknak örömet vagy képes szerezni.

  4. Farkas Anita

    Lehet, hogy lusták vagyunk és félünk az elköteleződéstől, de nézzük meg milyen volt a világ régen, és milyen most. A szüleinknek talán még természetes is volt, hogy munka és házasság, gyerekek, viszont a pénz, ami ugyebár mindennek a mozgatórugója sokkal többet is ért akkor. És ha egyszer nincs keretünk arra, hogy teszem azt gyereket vállaljunk, akkor óriási felelőtlenség belevágni a babaprojektbe. Amíg magamat sem tudom eltartani nekem eszembe nem jut, hogy gyerekem legyen. És nem azért, mert nem szeretnék anya lenni, hanem, mert nem akarom, hogy a gyermekem éhezzen.
    Óriásit változott a világ, és nagyon felgyorsult ,mi meg csak kapkodjuk a fejünket, mert az egyik pillanatban ez van, a másikban pedig az. Jó dolog a változás, de nem mindenki tud egyik pillanatról a másikra alkalmazkodni. És, ha nem sikerül akkor már le is maradtunk valamiről. Elég összetett ez az egész dolog.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s