.


Nem éppen jelent végeláthatatlan boldogságot a 2013-as évem, akármennyire is fogadtam meg tavaly szilveszterkor, hogy a (remélt) pozitív végkifejlet érdekében picit változtatok a hozzáállásomon, gondolkodásmódomon.

Irdatlanul megterhelő a mindennapos művigyor, mikor a hétköznapok és hétvégék között semmiféle átmenetet nem érzékelek, sőt, már odáig jutottam, hogy a nappalok és éjszakák váltakozása sem jelent különösebben semmit számomra. Ebből kifolyólag aztán elképzelhetitek, milyen humoros és szégyellnivaló helyzetek születnek olyankor, mikor egy-egy hivatalos helyre való betérésemkor halványlila gőzöm nincs az aznapi dátumról. Ismerős lehet a szituáció annak, aki — hozzám hasonlóan — munkanélküli.

Önhibámból és önhibámon kívül. Előbbi, mert 18 évesen egy merő katyvaszba gázoltam bele térdig – azóta csak süllyedek és süllyedek (de azért azt hadd mondjam el, hogy legalább fel- és elismerem a helyzetem, nem tagadom, nem próbálok kibúvót keresni a felelősség alól), utóbbi, mert… áh, hosszú magyarázatba kezdeni felesleges…

Magyar valóság a helyzet becses neve.

Jöhetnék most mindenféle rágalommal és szidalmazással; a magyar gazdasági és politikai helyzetet a fiókomban heverő fülhallgatógubanchoz hasonlíthatnám akár: egyik este bepakolom őket szépen. Egymás mellé. Gondosan feltekerve… mire másnapra — a fiókot kihúzva — egy döbbenetes összevisszaságnak leszek tanúja (nagy valószínűséggel). Ki tudja, hogy történhet ilyesmi, ki tudja…

Többször is hangoztattam már, hogy nem értek a politikához, nem is szándékozom jobban beleásni magam. Elég volt a hírekből, rémhírekből, panem et circensesből, mondvacsinált dolgokból, facebook posztokból, hazugságokból, hazugokból, szardobálásból, alkotmánymódosításokból, rezsicsökkentésből, hatalomból, indulatból, keselyűkből, pártokból, ígéretekből meg hamisan csillogó reményből. Ja, meg az egymillió munkahelyből.

Feltehetnénk ezernyi kérdést (értelmetlenül). Mégis, ki a felelős, hol az igazság, miért kell kilopni az ember kezéből még a semmit is, mi értelme ugyan az életnek; de rákérdezhetnénk arra is, hogy valóban demokráciában élünk, vagy csupán annak illúziójában… — ami az összes kérdés közül a legostobább. Illúziónak is pocsék mindez, hát nem?

Csík Renáta voltam, 21 éves, egy viharsarki (középosztálybeli!) családból. Apám szolgálati nyugdíjas, anyám háztartásbeli, húgom pedig (zseniális) biológushallgató (SZTE). 

A társadalom számára haszontalan vagyok.

Advertisements

2 Comments

Filed under KITÁLAL

2 responses to “.

  1. doragon

    Véleményem szerint sokkal inkább a társadalom, a társadalmi rend (jelen helyzetben és változatban) mondható haszontalannak, mint egy fiatal, gondolkodó személyiség (melyből látszólag egyre kevesebb van).

    • Tulajdonképp én is így gondolom, csak mikor rám jön az 5 perces letargia, akkor ólomként nehezedik vállamra a munkanélküliség és kilátástalanság rideg valósága.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s