LAPTOPOM EMLÉKÉRE: TAGADÁS ÉS ELFOGADÁS


Borzasztó esemény történt. Olyan, ami aztán szerda este romba döntötte az egész jövőmet.

Jól van, most csak a dráma királynő beszél belőlem természetesen, nem ment tönkre szempillantás alatt itt semmilyen életnek nevezett szenvedéstörténet sem. Csupán a hűséges társam, a laptopom mondott búcsút az evilági létnek.

Drága nyomorult jószág, te, ki olyan sok szituációban álltál mellettem, annyi meg annyi mindent éltél át velem, a zsákos utazást Londonból Pestre, Pestről Szolnokra, onnan pedig Csabára, s számtalan történetemet pötyögtem rozoga billentyűzeteden a nagyvilág számára… eddig bírtad. Kaputt, finito, the end.

Aznap este a halogatás művészetéről szándékoztam írni egy gondolatsort. Arról, hogy miért kellene jóval határidő előtt leadni az esetleges alkotásokat és munkákat, miféle előnye származhat az ember lányának abból, ha ügyesen, okosan, előrelátóan cselekszik a jövője gördülékenységének biztosítása érdekében. Erről szerettem volna írni. Mert nagyon testhezálló feladatnak éreztem a témát. De aztán, lecsapott rám az Univerzum bosszúja, ami igazából nem is bosszú talán, hanem inkább valamiféle isteni tanítás. Éppen írtam nagy lendülettel, ontottam magamból a szavakat (jó, talán a tumblr is meg volt nyitva mindenféle szexis barikádos fiúval meg Benedict Cumberbatch urasággal együtt, közösen izgatták a megboldogult laptopom mocskos képernyőjének minden négyzetcentijét), hogy aztán valami fenomenális bejegyzéssel és cikkel örvendeztessem meg a nagyérdeműt a blogverseny alkalmából, satöbbi, satöbbi, magyarázkodások és mentegetőzések, igen, hozzátok értek legjobban!

A képernyő hirtelen elsötétült. A laptopom sóhajtott egy nagyot (talán nyögés volt az inkább). Én pedig felzokogtam. Elszállt minden, az életem, a jövőm, a terveim, mindez egy bejegyzés képében, én pedig hiába szedtem össze minden informatikai és technikai tudásomat, az a maréknyi intelligencia és sütnivaló, amit a koponyám szánalmas kis csontocskái védenek (de minek), nem voltak elegendőek ahhoz, hogy valamiképp sikerüljön menteni a menthetőt. Nem volt ilyen, hogy „menteni a még menthetőt”. Nem volt mit menteni. A laptopom lelke elszállt, a sötét űr rám borult, én pedig úgy, nyeszlett bábként az élettelen, még forró gépre, s csak sirattam hű társamat rendületlenül.

Ez történt szerdán.

Feketében tisztelgek előtted, barátom. Hiszem, hogy még visszatérsz hozzám (de lehet, hogy hamis a remény, csalfa, s majd végül elér majd engem a gyász tagadási szakasza után az elfogadás is).

Szerettelek és szeretni is foglak mindörökké.

Gyere vissza.

Hadd írjak rajtad. Veled.

Csak még egy utolsót…

Advertisements

Leave a comment

Filed under GYORSJELENTÉS

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s