MINDENKI HOMLOKÁN AZ ÍTÉLET


Igen vagy nem. Fekete vagy fehér. Könnyű vagy nehéz. Jó vagy rossz.

Amióta az eszemet tudom, az előbb felsorolt ellentétpárok szabályosan kikergetnek a világból. Nem tudom, hogy egyáltalán minek léteznek ilyen kifejezések. Kell valamihez viszonyítani. Nem lehet csak úgy egy adott dologra ujjal mutatni, hogy rossz, miközben a másik pedig jó.

Ez az adott dolog lehet például egy megvalósítandó eszme, idea, a filozófia gyakorlatba ültetése — az esetek többségében ezek gyakorlatba ültetése kudarca van ítélve már a kezdetekkor.

Javarészt – gondolkodásomat tekintve – a „túlbonyolít” nevű állapot alapbeállításként szerepel nálam (megint mi ez a marhaság), szóval igencsak hajlamos vagyok nem fekete fehérben, hanem a világ összes színében látni problémákat pompázni, csak hogy még azért se tudjak gyorsan, határozottan és magabiztosan dönteni egy adott életszituációban. Mert ugye, az túl egyszerű lenne. Felnőtt és hétköznapi.

A jó és a rossz között sem tudok egyértelmű különbséget tenni, nálam ez nem úgy megy – és ezzel SEM vagyok egyedül, mert ha az lennék, nem írnék céltalanul összevisszaságokat –, hogy fogom magam, és azt mondom a bűnözésre, hogy rossz — vegyük itt példának mondjuk a Les Mis Jean Valjeanját, esetleg a Breaking Bad c. sorozatból Waltot.

Nem értem (és sosem értettem) azokat, akik rögtön, már az első benyomás alapján tudnak végletes ítéleteket hozni másokról, tudom hova tenni azokat, akik szigorú értékrend szerint képesek valamilyen határozott véleményt formálni (szélsőségeset: igen/nem). Amíg nem ismerünk valamit százszázalékosan, mégis, ki által vagyunk felhatalmazva, hogy mi mondjuk el a végítéletet másról, egy eszméről vagy ötletről, bármiről. Képtelen vagyok ezt ésszel felérni.

Emberi mivoltunkból kifolyólag nem tudjuk megállni, hogy ne mondjunk véleményt másról és másokról. Belénk van kódolva a kritizálás, ellene nincs is mit tenni, nem is baj, így van rendjén. A másik oldalon (ahol pedig már mindannyian jártunk) ott van az éppen valamilyen formában megítélt fél, a kritizált, aki így vagy úgy, de viseli a mi véleményünket, muszáj neki, hiszen minden embernek meg kell tanulnia élni a bélyeggel a homlokán.

A figyelem középpontjában sokunk szeret sütkérezni (de tényleg, most tedd a kezed a szívedre), ám ez a figyelem nem feltétlen pozitív töltetű. Nem tehetünk eleget mindenki személyes elvárásának, s ezzel a tudattal muszáj együtt élnünk. Talán könnyebb lenne úgy valamivel, ha születésünkkor kapnánk egy Üdv-az-Univerzumban nevezetű prospektust, amiből aztán tájékozódhatnánk még a kezdetek kezdetén, miféle nehézségek várnak ránk csodálatod életünkben, s mégis, milyen alternatívák állnak rendelkezésünkre, hogy a problémákkal szembenézzünk (előbb vagy utóbb… úgysem menekülhetünk magunk elől) majd.

Ez eddig mindenkinek egyszerű és világos. Ugye? Rendben.

Most pedig, hadd áruljam el ország és világ előtt, hogy én, Csík Renáta, a szélsőségek embere pont annyira vagyok, mint a túlbonyolítás mesterségének tökéletesítője.

Most mi van?

Ezt most leginkább a másokról történő véleményalkotásra értem. Szerintem nincs annál rosszabb, ha valaki oké (munkában, suliban, szakértelemben, bárhogyan), korrekt, átlagos vagy . Ha bántani szándékoztok valakit (tegyük fel, hogy engem), akkor tessék, inzultáljátok az éppen szóban forgó személy munkáját, hozzáértését, eszét, de ne a külsejét, mert azzal tényleg nem mentek semmire.

Már rég túl vagyok a fizikai adottságaimat becsmérlő emberek röhejes megjegyzésein, a szépség relatív, Miranda Kerr nem vagyok és nem is leszek (de még simán a Victoria’s Secret angyalának se kérnek fel ebben az életben) de ki a francot érdekel, ha — mondjuk — észben topon lehetek.

Tulajdonképp a kritikákról szerettem volna valamicskét összehadoválni – szokásomhoz híven, egy kiló mindenféle egészségtelen izével a szervezetemben, a laptop előtt szétfolyva tespedve, miközben bámulok kifelé az ablakon, arra gondolva, hogy kezdenem kell az életemmel valamit. Fel kell ébrednem a rózsaszín álomvilágomból, úgyse olvassák sokan a hülye agymenéseimet, mert ugyan, miért tennék…

A felnőttek világa korántsem egy Grace klinika sorozat. Néha talán egy kis New Girlre hajaz az egész, azonban Nick (ó!) meg a szenzációs a „Douchebag jar” nélkül. Szóval, egészen kölyökkorunk óta erre vártunk, a nagybetűséletre, hogy majd a világ kinyílik előttünk, mi leszünk a mamák meg a papák, orvosok, katonák meg ég tudja, mik, az univerzum urai, azok, akiknek az ősök majd nem szólnak bele az életükbe. És mindenki szeretni és elismerni, tisztelni, becsülni fog bennünket.

Szeretni és elismerni.

Legyek zseniális, briliáns. Legyek szörnyű, botrányos.

Ami viszont abszolút nem szándékozom lenni, az középszerű és jó, mert ez nem fog elégedettséggel eltölteni engem. Mindent vagy semmit. De az 50% nem szerepel a szótáramban — próbáltam már beékelni a tudatom gödröcskéibe, teljes sikertelenség.

Az ismerőseimet szeretem vagy gyűlölöm. Két opció létezik nálam.

Kettő, nem három.

Advertisements

Leave a comment

Filed under KITÁLAL, RÓLUNK

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s