ŐSZINTESÉG


Doragon, az egyik “követőm” (mondom ezt úgy, hogy van összesen kettő ilyenem) írta: “Nem könnyű őszintének lenni. (Ez most csak és kizárólag férfiszempontból “hangzik el”). Valahányszor megpróbáltam őszinte lenni, elrettentettem magamtól “a csajt”. Tapasztalatom szerint mindenki fél őszinte lenni, és fél az őszinteségtől. Soha sem értettem az okát, és számomra természetellenes az egész jelenség. Szerintem egy nő ugyanúgy vallomást tehet, ahogyan egy férfi. Nem létezhet szabály sem elvárás amely korlátozhatná vagy befolyásolhatná az ember lelkét-lelkületét. A férfi csak a nő mellett lehet teljes, a nő pedig csak férfi mellett virágozhat. A természet rendje szerint. A 21. század legjellemzőbb vonása (szerintem) az elanyagiasodás, a természettel való kapcsolatok megszakítása.”

Ez a hozzászólás egyfajta gondolatrohamot (de jó, már megint, igaz?) indított el bennem.

Az őszinteség számomra — és szerintem ezzel messze nem vagyok egyedül — egy mumus, mint ahogyan azt már itt is kifejtettem (úgy, ahogy): https://katasztrofasorozat.wordpress.com/2012/12/20/elvarasok-es-egyeb-marhasagok/. Az ami a szívemen, a számon angol megfelelője nem hiába a “to wear one’s heart on one’s sleeve”: tényleg olyan, mintha minden egyes nap feltűznénk dobogó szívünket az épp viselt ruhánkra, s az ott védtelenül igyekezne bekuckózni magát az ezer meg ezer réteg alá, amit most télen viselünk, hogy nehogy sérüljön, mert az végzetes következményekkel járna. Az őszinteség a bátorsággal (vagy vakmerőséggel?) általában kézen fogva jár, azért azt már nem merném megkockáztatni, hogy szinonimái lennének egymásnak. Egy bátor személy bizonyára nem kérdez olyanokat a másiktól heves szívdobogás kíséretében, hogy vajon mit fognak róla gondolni, ha ezt és ezt végre valahára elmondja, beismeri, legyen az a szexuális beállítottságának “tisztázása” a család előtt vagy elveinek, nézeteinek felvállalása egy adott körben, vagy pedig (lehet, hogy a két előbbi példám után ez most apróságnak tűnik majd) érzelmeinek bevallása az egyetlen előtt.

(Igen, azt hiszem, minden vakmerőség kérdése inkább.)

Bajba kerülök majd? – Ezt senki sem mondhatja meg biztosra.

Megváltoztatja ez a kapcsolatunkat? – Meg. Így vagy úgy, de garantáltan más lesz az adott környezet hangulata, hozzáállása, véleménye, minősége.

Hogyan tovább? – Tovább fogsz lépni. Együtt vagy egyedül, de muszáj lesz, mert nem csinálhatod majd ezt:

tumblr_lqph62xE001qcwujo

Volt olyan helyzet az eddigi életemben, sőt, megkockáztatom, hogy lesz is még hasonló, mikor megtettem azt, amit igazából nagyon szerettem volna, és az rosszul sült el. Nagyon. Csúnyán. Hú, tényleg elég ronda eredménye lett. De megtettem. És megbántam? Nem. Az idő múlásával érdekes mód megbékéltem a múltbeli eseményekkel, azt nem mondanám, hogy tanultam is belőlük, mert valószínűleg még elkövetem ugyanazokat a “hibákat” a jövőben, de minden erőmmel azon vagyok és leszek (amíg végül megértem, mit hogyan kell legközelebb tennem), hogy rögzüljön az a tipikus hiba és az abból leszűrt tanulság.

Olyan is előfordult, mikor igazán szerettem volna valamit kipróbálni, megpróbálni, elmondani, de csak álltam, mint a …, hallgattam és inkább csendben elmásztam szégyenemben és csalódottságomban. Egyértelműen ez a rosszabb dolog — most tudatosult bennem igazából, mert addig a pontig, míg le nem írtam mindkét típust, addig igazából el sem tudtam dönteni, hogy melyik fáj jobban. De ez… mindent visz!

Legpocsékabb, amit tehetünk, az az, ha megjátszunk valamit, ha érdeklődést vagy nemtörődömséget színlelünk, mert ez belül ténylegesen felemészthet bennünket azt hiszem, legalábbis úgy érzem, mert igen, a szavaknak elképesztő súlyuk van, kimondva drámaibb minden, erősebb és hatalmasabb, visszavonhatatlan, megváltoztathatatlan, ijesztő. De mint ahogyan azt Doragon is írta, ez nem csak annak a félnek horror helyzet, akinek épp mondanivalója van, aki esetleg ki is adja magából a belső feszültségét egy-egy vallomás formájában, az is szenved mindettől, akit érint, aki a kétszereplős (te-család; te-ő; te-adott csoport) játszma másik térfelén áll. Mindenki fél.

Valamit azonban mégis tennünk kell minden fóbiánk és rémálmunk ellenére, mert amúgy csak homokba dugjuk fejünket, nem is élünk, csak hallgatunk… nem tudom, meddig lehet ezt a semmilyen taktikát tartani. Gyávák vagyunk mindannyian… de az őszinteség nagyot tud csattanni.

.

.

.

.

Bocsánat, most azért ez a nagy üresség, mert kitört belőlem a röhögés, hogy mennyire nem hiteles az én számból minden marhaság, amit most elhadartam így 19 óra 24 perckor.

Advertisements

Leave a comment

Filed under RÓLUNK

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s