MESE, MESE, MÁTKA, PILLANGÓS MADÁRKA*


*jobb cím nem jutott eszembe, elnézést

Mint egy átlag lány, aki a Disney meséken nőtt fel, azt kell, mondjam, jókora csalódás ez a felnőtt lét! Főleg az óta érzem mindezek mellékhatását, mióta beléptem hivatalosan is a huszonévesek aszalódó csapatába… Illúzióim semmivé foszlottak.

AKKOR

Öt évesen és 11 hónaposan láttam először a Csipkerózsikát. Közönséges őszi délután volt, mamám keresztrejtvényt fejtett, én pedig a szoba közepén ugráltam és héliumhangú gyerekhangomon adtam elő saját feldolgozásomban a Hol volt, hol nem c. klasszikust (szerintem azt sem tudtam, mit jelentett a dal).

Épp az a bizonyos lálálá-rész következett, de azt inkább hanyagoltam, főleg, hogy láttam, mamám miféle pillantásokkal (akkori szemmel úgy gondoltam, teljesen lenyűgöztem performanszommal őt) mustrál. Ekkor jött a tánc, mikor a herceg (aki nekem valamiért nem jön be; kit érdekel, hogy legyűri a mese végén a sárkányt, hoppá, spoiler) és Csipkerózsika az erdő sűrűjében ropják, sasszéznak jobbra meg balra; na, én akkor – kapva az alkalmon – kezdtem sipítozni a család összes tagjának, hogy én biza szerelmes vagyok (mikor nem voltam az, most komolyan).

tumblr_mdz8met3qd1r1gofwo1_500

Mamám természetesen elröhögte magát, feltehetően én is így tennék mai fejjel, ha egy 5 éves kiscsaj ott szökdécselne előttem, mint valami veszett mókus, közben pedig azzal a vékonyka “egyenhangjával” torkaszakadtából rikoltozná, hogy ő halálosan szehhhhrelmes.

Persze, jöttek a felnőttes legyintések, hogy én igencsak fiatalka vagyok még komoly érzelemviharokhoz, én azonban jellemző makrancosságommal védekezésbe lendültem (és itt idézném saját magam, mert pontosan emlékszem, mit válaszoltam anno): „kérlek, én már 6 éves vagyok!”.

Ha jól emlékszem, ez volt az első ilyen nagyszabású marhaság, amivel a család előtt égettem magam (az évek során aztán több ilyen attrakcióm volt, de jelen pillanatban nem érzek magamban elegendő lelkierőt, hogy megosszam azokat veletek).

MOST

Ez csak ilyen kitérő volt… mint ahogyan azt már megszokhattátok tőlem, hajlamos vagyok összevissza csapongani, erről-arról hosszasan szónokolni és elmélkedni, túlzásba viszem gyakran a kombinálást, ettől vagyok olyan elbaszott – nananana, ilyeneket azért mégsem írhatok egy blogba, szóval maradjunk annál, hogy furi egy nőszemély lett belőlem.

Szerintem észrevettétek már ti is, hogy a Disney mesék a pöttöm emberkéknek egészen mást jelentenek, mint nekünk, vénülő huszonéveseknek, akik lassan már kétségbeesetten keresik a nekik megfelelő szemránckrémet, amit a tévében reklámoznak tizenhat éves aranyhajú sellőlányokkal.

AKKOR

A kedvenc mesém – többek között – A kis hableány c. rajzfilm volt, mert nagyon bírtam Arielt, hogy volt neki egy Ficánkája, akivel mindenféle huncutságot műveltek (ez nagyon rosszul hangzik) lent a tenger fenekén. Gyűjtögették az izgalmasabbnál izgalmasabb ember által széthagyott szerkentyűket, néha pedig minden tiltás ellenére felúsztak együtt a felszínre, hogy ott haverjukkal, Hablattyal, a nagy kütyüszakértővel konzultájanak egy-egy igen ritka, frissen beszerzett kincsről.

Na, igen, ez volt az egyik dolog, ami miatt én nagyon csíptem a vörös hajú sellőlányt. Aztán ott voltak a fiúúúk, vagyis az egyetlen egy, Eric (aki akkoriban – 90-es évek — kegyetlenül bejött nekem, mai szemmel azonban már inkább úgy gondolom, hogy ez a pasas nagyobb „pussy” már nem is lehetne a nagy kék szemével meg a tökéletes kastélyával és cukorpofa kutyájával… Nem bírom a búráját, hát nem elég egyértelmű?

tumblr_meun46OF6j1r7l4g1o1_500

Mekkora kemény csajnak tartottam Arielt, aki szembeszállt az apjával, otthagyta a családját a kalandért és a szívszerelméért, képes volt eldobni sellőlétét két lábért és a köztük lévő valamiért, 28 napos ciklusért és terhességi tesztekért, azért, hogy az elkövetkezendő időszakban inkubátorként működjön teste! Példakép lehetne bármely 8 éves kislány számára!

MOST

Ariel egy tinip*csa. Lázadó, romantikus életszemléletével csak azt éri el, hogy a herceg párszor bezavarja a macit a málnásba (de még ezért is szenvednie kell egy sort főhősnőnknek: nem tudom, mennyire emlékeztek arra a jelenetre, mikor kettesben csónakáznak a lagúnában, halacskák, békák, a tenger teremtményei dalolásznak és nyomják a saját kis műsorukat, hogy a herceg végre tegyen egy lépést a… beteljesülés felé). Ariel ezért harcol olyan nagyon: csodálatos életének búcsút int, hogy élete hátralevő részében némán szolgáljon egy pasit. Szép.

tumblr_mfan2my2a21ry1u8eo1_500

[DE: szerintem igazából tök nyolc, hogy mások szemében mennyire tűnnek kicsinyesnek az álmaink, céljaink, amiket mi valamilyen úton-módon szeretnénk egyszer a jövőben elérni. Nyálasnak fog hangzani a következő gondolatom, de azért is leírom, mert teszek rá, kiben milyen kép él rólam, hogy én csak klisékben vagyok képes gondolkodni az élet dolgairól, közhelyeket használok párnaként alváshoz, satöbbi: nem számít, ki mit gondol. Minden álom fontos és értékes, bármennyire is tartják a „többiek” idétlennek és gyerekesnek, lényegtelennek: addig, míg nekünk erre és erre van szükségünk, addig nincs probléma, addig az a valami, amiért mi vért izzadunk, számít és világrengetően fontos.]

AKKOR

Mikor kijött A Szépség és a Szörnyeteg c. mese a könyvfaló Bellel és Gastonnal, a hímringyóval, a csodakastéllyal, Csészivel és a mamájával, teljesen belezúgtam az egész mesevilágba. Az elején mondjuk tömény utálatot éreztem a Szörnyeteg iránt, aki fogva tartotta a bogaras bácsit, Bell apukáját… Nem tudtam mit kezdeni először a helyzettel, hogy ez a mese ahelyett, hogy egy dögös herceggel gyönyörködtetné szemünket, egy szőrös izét szabadít ránk.

MOST

Az idő múlásával egyre többet estem pofára, volt, hogy nagyon is látták, hogy a padlón vagyok, de azért csak húztak és húztak még tovább a betonon, s így sérüléseimnek köszönhetően egyre jobban megszerettem ezt a mesét is. A szörnyeteget immár egy pszichiátriai esetnek tartom, akit nem szabad elhagyni minden bunkósága és nemtörődömsége ellenére sem, hiszen ő is csak egy ember, akinek vannak hibái, gondjai… ha pedig igazán szeretünk valakit, akkor segítünk neki ott, ahol tudunk, nem?

tumblr_mex57jKIFB1rdvztso1_500

Mégis,  valahol veszélyesnek látom ezt a szemléletet. A szörnyeteg valójában egy kritikán aluli viselkedésű szociopata, nesze, törékeny lelkű kislányok. Olyan, mintha azt üzenné nekünk a mese, hogy bármilyen manipulatív és erőszakos is társunk, ne hagyjuk őt el. Soha. Mert az a dolgunk, hogy mi legyünk a villámhárítók. Segítenünk kell. KELL. Ez a mi kötelezettségünk, feladatunk, nem szabadulhatunk sosem, mert akkor önzők és feministák vagyunk – a szó visszataszító értelmében. Hogyha nem tudod őt kezelni, az a te hibád: nőként, emberként megbuktál.

Na, de erre csak akkor szoktam gondolni, ha nem áll szándékomban élvezni a Disney-maratont. Nem vagyok én ennyire sötét és depresszív.

AKKOR

A Herkulesre valamikor 1. osztályos koromban került sor. Túl sok mindent nem értettem belőle, de azért jókat kacarásztam Hádész fején, mikor Pegazus lefújta róla a haját. 🙂

Értelmi szintemet meghaladta a görög mitológia, szexuális utalások és egyéb felnőttes, unalmas dolgok, de azért nagyon badassnek tartottam Megarát a tartásáért meg azért, hogy SPOILER

feláldozta magát Herkulesért. Milyen meglepő, nem?

MOST

Valamiért átérzem Megara minden érzését, főleg azt, hogy ő egy isteni pasiba szerelmes. Úgy, hogy főhősnőnk csupán egy átlagos földi halandó, akinek annyi meg annyi hibája van, halomszámra követett el borzasztó dolgokat az életben, s most ezért nem érdemel semmi pozitív változást – igen, a sors is hevesen bólogat, látom. Fél mindentől, amit érez, utálja magát, ezeket magabiztossággal palástolja. Legbelül pedig egy roncs. Kinek kéne ilyen katasztrófahalmaz? (Herkules (mondjuk) végül őt választja, de csak azért, mert ez egy MESE, a való életben kiröhögné szegény csajt és elmenne inkább valami kevésbé kattant lánnyal. Megara pedig venne 72 macskát és aztán… tudjuk, mi történne)

tumblr_mfb795MaX21rdvm43o1_500

Azért valami szívremegtető bátorságot mégis felfedezhetünk ebben az amúgy totálisan szétrombolt karakterben: Meg legalább beismeri saját magának az összes hülye érzését. YAY.

Szeretem a meséket. Mindegyiket. És igen, még ha az írásomból úgy is tűnt, nem tudok élvezni semmit, elmondanám, ez nincs így. Csak akkor vagyok ilyen, ha sokat gondolkozom.

Milyen sokra mennék az életben, ó, de milyen sokra vinném, ha ilyen agymunkával és energiával inkább az emberiségért tennék valamit… ahelyett, hogy lustán és elnyűtten hányjak haszontalanságokat wordbe…

Advertisements

Leave a comment

Filed under A HÉT VALLOMÁSA, FUN.FUN.FUN.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s