ELVÁRÁSOK ÉS EGYÉB MARHASÁGOK


Tizenegy évesen mondtam el először és utoljára egy srácnak kerek perec, hogy belehalok, annyira szeretem kedvelem, nagyon is. Azóta sem csúszott ki szerencsére sosem ilyesfajta illetlenség és nőietlen dolog azon a lyukon az arcomon át – legalábbis nem ilyen rideg köntösben, mivel lassacskán én is megtanultam, hogy mit lehet és mit nem ebben a modern, csodaerkölcsös 21. századunkban.

Persze megesett, hogy egy-két nem éppen elfogadott mondat vagy „vallomás” hagyja el a szám, mint például: „én nem is tudom izé hát nem tudom miről beszélek szociálisan visszamaradott vagyok bipoláris szóval inkább ne figyelj rám”. Közben folyik a hatalmi harc a szívem és az eszem között — szerencse, hogy mindez csupán a fejemben történik: „MENEKÜLJ AMÍG TUDSZ MERT minden sejtem bekebelez téged az utolsó kis alkotórészedig ÉS én azt hiszem hogy nem tudom hogy mi van amúgy értelmes vagyok esküszöm csak most hogy itt vagy nem érvényesül az a hatalmas intelligencia vagy mi” –ilyenkor (általában), ebben a néma három percben csak pislog az illető, hogy mit akarok.

Igen, ez voltam, vagyok, és valószínűleg leszek is még jó darabig.

Még mindig magam előtt látom azt a kis fecnit, amiben az a bűvös szó állt. Igen, az. Nem írom le, mert egyszerűen nem tudom megtenni. Hogy miért nem, arról majd inkább egy másik posztban.

(Sokkal olcsóbb (és mókásabb) 33 embernek írni az ügyes-bajos dolgaimról, mint egy pszichológusnak ömlengeni óránkénti X ezer forintokért!!)

Már hosszú hónapok óta vártam rá, hogy észrevegye az akkor aktuális “szerelmem” létezésemet. Milyen boldog voltam! És milyen ijedté váltam hirtelen! Másodpercek alatt elzöldültem…

Gondolkodás nélkül lehúztam a WC-n az aprócska vallomást.

funny-vintage-ad-woman-drinking-coffee

Azóta minden ellenkező nemű lénnyel kerülöm a szemkontaktust. Betegesnek tűnhet, de komolyan, nekem teljesen mindegy, 15 vagy 25 éves az illető, aki épp mellettem álldogál a boltban; úgy érzem, ha egy picit is felhívom magamra a figyelmet, rögvest megérzik azt a bambis rettegést és szégyent, aztán pedig végképp elkönyvelnek kattantnak. Szerintem velem gyakrabban is megtörténik mindez, mint ahogyan amúgy gondolom. Hamarabb rohanok végig az országon pőre habtestemmel, mint hogy én bárkinek is megmondjam, mit érzek. Ez nem gyávaság, sokkal inkább fóbia. Hasonló szituációkban szinte kivétel nélkül úgy érzem, menten infarktust kapok, elsüllyedek szégyenemben, kigyulladok, meghalok (bár így lenne olyan alkalmakkor), s aztán — a következő pillanatok valamelyikében — minden büszkeségmorzsám maradéktalanul megsemmisül. Az a kevéske is, ami még valahol bennem rejtőzik… valami ismeretlen helyen.

Nőként (habár magamra inkább valamilyen megnevezhetetlen lényként gondolok) nagyon nehéz ebben a világban érvényesülni, de szerintem ezzel nem mondok újat senkinek.

Ha valakiért odaadnád legalább az egyik veséd, s te azt fel is vállalod, bolond vagy és nyomulós. Ha magadban tartod minden apró érzelemszilánkod, akkor pedig visszafordíthatatlan károkat okozol saját magadnak. Ha visszautasítasz valakit, válogatós ribanc vagy, akinek irreálisak az elvárásai másokkal szemben.

Választanunk kellene az agresszív lapkiteregetés és az elvérzés között. Nem is tudom, számomra egyik sem vonzó opció.

A társadalom elvárja tőlünk, hogy legyünk erősek, talpraesettek, öntudatosak, magabiztosak, életerősek, több lábon állók, DE mindezt úgy, hogy közben nem esünk át a ló túloldalára, s megmaradunk édes, bújós, csendes, odaadó nőnek. Köszönjük szépen, 21. század!

tumblr_lkzngyHO521qh013ao1_400

Ebbe már teljesen belefáradtam. Az elvárásokkal nem tudok mit kezdeni. Sosem tudom, mi a helyes, a jó, az elfogadható lépés. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet elégedetten és őszinte mosollyal felelni egy-egy kérdésre, miközben az ember lányának a társadalom megbélyegző ítélkezései a feje felett  lebegnek.

Lassan oda jutunk, hogy mindenki közömbös lesz inkább, mint nyílt, mert a közvetlenség és egyenesség túl kirívó viselkedési forma. Könyörgöm, hadd vállalhassuk már fel, hogy néha tapadósak, ragadósak, nyafogósak és védtelenek vagyunk! Ez természetesnek kellene, hogy legyen, hiszen emberek vagyunk, nem pedig robotok (még).

Ó, de károgni szeretnék, nem pedig mit lett volna, ha félmondatokkal megszakítva feleseket lehajtani – így szeretnék élni, mondom ezt úgy, hogy eddig mindössze egy rövidke hónap erejéig sikerült tartanom magam ehhez a hipszterek körében elterjedt filozófiához.

tumblr_lwk9mwdXWi1qm4smso1_500_large (1)

Bár le tudnám vetkőzni a messze földön híres büszkeségem, minden rémálmom, félelmem: akkor nem válnánk ismeretlen ismerősökké, elfelejtett barátokká, köddé, szemétté, felesleggé. Bár őszinték lennénk…

Advertisements

3 Comments

Filed under Uncategorized

3 responses to “ELVÁRÁSOK ÉS EGYÉB MARHASÁGOK

  1. doragon

    Nem könnyű őszintének lenni. (Ez most csak és kizárólag férfiszempontból “hangzik el”). Valahányszor megpróbáltam őszinte lenni, elrettentettem magamtól “a csajt”. Tapasztalatom szerint mindenki fél őszinte lenni, és fél az őszinteségtől. Soha sem értettem az okát, és számomra természetellenes az egész jelenség. Szerintem egy nő ugyanúgy vallomást tehet, ahogyan egy férfi. Nem létezhet szabály sem elvárás amely koráltozhatná vagy befolyásolhatná az ember lelkét-lelkületét. A férfi csak a nő mellett lehet teljes, a nő pedig csak férfi mellett virágozhat. A természet rendje szerint. A 21. század legjellemzőbb vonása (szerintem) az elanyagiasodás, a természettel való kapcsolatok megszakítása.

  2. Érdekes, amit írtál, örülök, hogy az ilyenek másoknak is feltűnnek. Nekem az utóbbi időben az a tapasztalatom, hogy itt is az arany középút a jó. Ha hirtelen nagyon őszinte leszel valakivel, nem fogja érteni. Először is nézd meg, hogy ki az, aki feltehetőleg tudja kezelni a helyzetet. Ha egyre inkább nyitsz mások felé és magad elől sem tagadsz le és titkolsz el dolgokat, akkor egyre inkább olyanok lesznek a környezetedben, akik az őszinteség miatt nem fognak furcsán rád nézni. Az előző hozzászólónak azon kijelentésével, miszerint a férfi csak a nő mellett, a nő pedig csak a férfi mellett lehet teljes, nem értek egyet. Ez az alapja a társfüggőségnek. Egy párkapcsolat akkor az igazi, ha mi rendben vagyunk önmagunkkal, egyedül is képesek vagyunk boldogan élni. Nem két fél alkot egy egészet, hanem két egészből lesz egy csoda:) Nem mondom, hogy könnyű végigjárni ezt az utat, de mindenképpen megéri. Az életünk minden területére kihat, végtelenül pozitívan.

    • Bemásolnám ide a hozzászólásom:
      Az “aurea mediocritas” szerint élni igazi kihívás mindannyiunk számára. Attól tartok, hiába törekszünk ennek betartására, legtöbbünk (földi halandóságunkból kifolyólag:)) számára ez elérhetetlen. Mindig lesznek “kilengések”, mikor szenvedélyből, bosszúból, haragból, egyéb hangsúlyos, erős és világrengető érzésből táplálkozva cselekszünk majd: ezért olyan nehéz minden ebben a földi pokolban 🙂 Hamar elragad a hév, sokszor viselkedem kiszámíthatatlanul, s ezzel nem vagyok egyedül, gyanítom. 🙂 A társfüggőségről írt gondolataiddal is egyetértek (részben).

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s