A HÉT VALLOMÁSA


A HÉT VALLOMÁSA

Kitaláltam, hogy minden héten egy vallomást posztolok, na, de nem szerelmit, mert akkor elég rövidre sikerülne a tervezett „rovat”. Igyekszem olyan dolgokról írni, amelyek mindenkit érintenek valamilyen formában.

Megkérdezhetnétek, hogy ennek mégis mi értelme van.

Nem azért hánynám teli az internet világát a bugyuta vallomásaimmal, mert exhibicionista énem követelné azt türelmetlenül és mohón, hanem, mert szeretném, ha látnátok, hogy nem vagyok fura, mogorva alak, aki:

– legtöbbször némán ül egy sarokban és néz ki a fejéből bambán, bután

– ha pedig mégis, valamilyen csoda folytán megszólal, akkor valami csípős, kissé undok megjegyzés ömlik abból a lyukból az arca kellős közepén

Egy átlagos lány vagyok, aki pont ugyanazokat a dolgokat érzi, mint bárki más. Így aztán ti is megnyugodhattok majd egy-egy írásom (egoistán hangzik picit, de nem úgy értem; délután 3 órakor még nem éppen vagyok az általános alkotási fázisomban, lehet kéne egy pohár bor katalizátornak) olvasása közben és után, hogy nem vagytok egyedül a problémával, s ehhez nem kell kiteregetni minden apró titkotokat, vagy éppen a homlokotokra kiírni

m i n d e n t

alkoholos filccel… (mint nekem:D)

A vallomásaim ugyanakkor a saját megnyugtatásomra is kellenek, hogy éjjel nyugodtan feküdhessek le aludni. Ezt egyfajta terápiaként is értelmezhetitek.

A PARTY-KIRÁLYNŐ ÁLCA

Amióta az eszemet tudom, minden erőmmel (jó, ez inkább csak a 14 éves önmagamra volt leginkább jellemző) azon voltam, hogy én is a népszerű lányok táborát erősítsem a saját kis színes egyéniségemmel. Felvettem azt az álcát, s így a köztudatban zabolátlan fiatal lányként élhettem egészen 16 éves koromig (persze visszagondolva ez korántsem volt így: sokkal inkább egy erőlködő nyomorék voltam a csinos szőke barátnője oldalán).

Szenvedtem kivétel nélkül mindig (legbelül, na, de ezt bevallani még magamnak sem állt szándékomban, nemhogy a Többieknek), mikor csak a háttérben lézengtem egyedül, miközben az akkori igaznak hitt barátaim 4-5 évvel idősebb fiúknak rebegtették olcsó, ajándékboltos szempillaspirállal kikencézett pókláb-pilláikat. Naiv voltam, könnyen belevittek a rosszba, akkor még nyoma sem volt a későbbi cinikus bloggerinának, aki ezen sorokat pötyögi néha lelkesen, néha pedig végső elkeseredésében.

Az összes korombeli csinos volt, fiatal, nagyszájú és irigylésre méltó (akkori énem így látta őket), szűcsjudith oly’ hívogatóan dalolta, hogy „egy ilyen lánynak a diszkóban a helye”: több se kellett nekem, belevetettem magam a bulik füstös közepébe. Majdnem minden szombat este (de előfordult olyan is, mikor simán lezavartam egy péntek-szombat-vasárnap bulimaratont mindenféle ellenérzés és lelkiismeret-furdalás nélkül) felöltöttem egy kurvás felsőt (amiből lehetőleg kint voltak a nemlétező melleim), a szokásos visszataszító magassarkú cipőm, és tádám, kész volt a tökéletes mininő, röhejes és pedofiloknak tetsző köntösben.

Alkoholt azonban nem akartam fogyasztani, hiába volt a nagy nyomás és unszolás, nemet mondtam minden alkalommal, mikor csak elém tolták a pohárka cherryt (akkoriban csajok körében ez volt a népszerű ital a heti búfelejtésre, s azért az sem volt kifejezetten nagy hátrány, hogy mindössze 150 forintunkba fájt egy feles), portós kólát.

Tartottam is magamat ehhez a kis szabályomhoz, míg egy augusztus 20-án aztán belekóstoltam a felnőttek csodálatos világába: kértem barátnőmtől egy cigit, beleszívtam, köhécseltem kettőt, szívtam még belőle még egyet (de nem tüdőztem le, még mit nem), aztán egy “ez egy nagy szar” – kiáltással eltapostam a szálat… Azóta sem próbáltam többet dohányozni.

Az alkohollal már más volt a helyzet: szerelmi bánatomban (ami nálam alapállapot) kértem egy kis rumot (kalóz-stílusban nyomtam), hozzá pici kólát, aztán lehajtottam gyors’, hogy ne is érezzem a pia ízét, mert még ott helyben kezdek el öklendezni. Meg is szédültem rendesen, ahogy leküldtem azt az olcsó, minősíthetetlen rumot… miután pedig a hideg kellőképp kirázott, már egy sráccal voltam elfoglalva. Nagyon elfoglalva.

Fiatal csibeként nem éppen a minőség számított elsősorban, hanem a mennyiség. Minél olcsóbb volt az esti szórakozás, minél jobban ütött, annál nagyobb volt a röhögés. Party-királynő így sem voltam, főleg akkor nem, mikor sok-sok nem fogadott hívás után (nem akaródzott hazamenni) apa értem jött, miközben én éppen sorban álltam a barátnőmmel a heti cherry adagomért (persze, azt mondtam apának, hogy én csak a barátnőmet kísérem a pulthoz).

Mára már messze magam mögött hagytam a mindenkinek-meg-kell-felelnem énem, s talán sikerült nagyjából megbékélnem azzal is, hogy én nem vagyok oda annyira a bulizásért, mint mondjuk más. Csendesebb típus vagyok, jobban szeretek itthon olvasni és írni, elmélkedni (még akkor is, ha sok embert ezzel az őrületbe kergetek).

Mégis, teljes életet nem bent a kis kuckónkban fogunk élni, hanem kint, a valódi világban, messze az internettől és a saját álomvilágunktól, emberek között, úgy, hogy igyekszünk tartani magunkat az évek során kitalált, kialakított és számunkra fontos rendszerhez: mi fér bele, mi végképp nem.

A buli-dilemmámra felállítottam három pontot, amikhez általában próbálom tartani magam:

1. Mindig kimozdulok, ha hívnak, bármennyire nincs hangulatom hozzá

Nyilván, ehhez tartani magam kínkeservesen nehéz, ha épp egy világfájdalmas estének nézek elébe, illetve letöltöttem a Bosszúállókat szemgyönyörködtető minőségben. DE: a tapasztalatom úgy mutatja, hogy azok az esték maradnak leginkább emlékezetesek, amiken semmi kedvem nem volt előtte részt venni. A spontán dolgok a legszebbek: nincsenek hatalmas elvárások, ergo nincs csalódás sem.

2. Semmi jóra ne számíts hajnali 2 után

Fáradtan, becsiccsentve, kócosan, szétcsúszott ábrázattal (és lábakkal) kizárt, hogy bármi fergeteges is történne a haldokló buliszellemtől vezérelve:

– nem kéne neked az az utolsó feles

– hidd el, életed szerelme rohadtul nem kíváncsi rád (és a kétségbeesett telefonhívásaidra) az éjszaka közepén, de még ha az is lenne, akkor sem értene semmit abból a művészi utalásokkal teletűzdelt, összefüggéstelen szöveghányásból, amit te olyan nagy erőfeszítésekkel szedsz össze a saját önbecsülésed romhalmazán trónolva

– akármennyire is tartod ellenállhatatlannak azt az újonnan megismert pasit/csajt, másnap reggel garantáltan nem leszel tőle elájulva

– nem, nem vagy az új Hemingway

– nem, nem jó ötlet a tetőn balettozni sem

3. Ne csinálj olyat, amit amúgy a hétköznapokban sem tennél 

… mert megbánod. És nem szeretnél majd többé emberek közé menni. Tapasztalat. MINDEN az.

Advertisements

Leave a comment

Filed under FUN.FUN.FUN.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s