TOP 5 SULIS/GYEREKKORI EMLÉK


Mikor is lehetne aktuálisabb régi emlékeken merengeni, hangosan hahotázva csapkodni az asztalt, majd a falba verni a fejem elhaló hörgéssel ismételgetve a „miért” szócskát, mint most, egy nappal a 2x+1. szülinapom előtt… (frissít: ma van a nagy nap. reggel észre is vettem az első kis ráncaimat a szemem környékén)

Azt hiszitek, már rég kifogytam a cikis sztorikból, pedig nem, ennél hatalmasabbat nem is tévedhetnétek. Nagyon is tudok még olyan izé… arcpirongató vagy éppen oh god why dolgokat előkotorni az agyam mélyéről. Ó, pedig némely régi sztorit szívesen elfeledném…

1. Az ovis grafomán lány egy forever alone sarokban rajzolgatós törpe volt, sokkal inkább, mint a héliumhangú társaság középpontja. Ez akkor sem volt másképp, mily meglepő. Persze igyekeztem én barátkozni – még a kezdetek kezdetén, de aztán rájöttem, hogy engem magányos farkasnak szánt a sors -, valahogy sosem jártam osztatlan sikerrel spanolás terén, hogy finoman fogalmazzak. Egyszer egy szőke kiscsajt (göndör hajú, babaarcú, tipikus szép kislány; ezzel szemben én hosszú barna lobonccal büszkélkedhettem, ennek tetejébe pedig már akkor egy tragika benyomását keltettem) szemeltem ki leendő BFF-nek. Oda is mentem a rózsaszín masnis lányhoz (’90-es évek eleje, szóval gondolhatjátok, a masni az akkori divatnak megfelelően hatalmas volt. visszagondolva, még érződött a rendszerváltás előtti trend hatása). Épp a legszuperebb barbis cuccaival volt elfoglalva a lány (a barna haverinájával egyetemben), én pedig megköszörültem a torkom, és hamisíthatatlan vinnyogó hangon megkérdeztem in medias res, hogy beszállhatnék-e a nagyon szórakoztatónak tűnő (cseppet sem szexista) játékba.
És most jön a mean girls jelenet. ahogy én ott álltam (visszagondolva inkább kúsztam, majdhogynem esedeztem értékes barátságukért) a snassz barna fejemmel, mindkét mini hercegnő felpillantott rám legyező szempilláik árnyékából, és miután végig mértek, a szöszke tündér megszánt, és annyit mondott: „te… lehetsz a bajbi asztajjal”. Egy világ dőlt bennem össze, mondanom se kell, mivel sosem voltam egy naiva, vettem az adást, hogy körülbelül annyira hiányzik a hatalmas fantáziavilágom a kis játékukhoz, mint holmi púp a hátukra.
Visszabandukoltam a sarokba rajzolni.

2. Hallom, ahogy tömegesen teszitek fel a kérdést, hogy na, de mégis, akkor kikkel haverkodtam… ha egyáltalán próbálkoztam vele később.
És amúgy igen, igyekeztem (ahogy telt-múlt az idő, egyre kétségbeesetten) szociális kapcsolatot kiépíteni emberekkel, legtöbbször fiúkkal: kicsikkel, nagyokkal egyaránt. Rájöttem, hogy sokkal élvezetesebb fogócskázni és bokorban rémtörténeteket mesélni, mint a rózsaszín minikonyhában ügyködni, főzőcskézni és babákat szülni halomra. Máig emlékszem arra a szürke délutánra, mikor végigdumáltam az egész csendes pihenőt, aztán a felnőttek pedig szemöldök ráncolva fenyegetőztek, hogy ha nem alszom, akkor… lényegtelen a mondat többi része, félelmetes volt, a többire pedig amúgy sem emlékszem.

3. A nap, mikor felizzott igazságérzetem.
Egy délután, mikor kint a homokozóban építettem a riasztó szellemtanyámat, fültanúja voltam egy-két nagyon gonosz megjegyzésnek. Pár leányzó rajtam szórakozott a különcségem láttán, én pedig ahogy hallgattam csendben, kezdtem megelégelni a helyzetem, és mondhatjuk úgy, hogy elgurult a gyógyszerem. Fogtam egy marék cica pisitől bűzlő homokgombócot, és belehajítottam a főkolompos szemei közé. Hadd égesse és karcolja a szemét az ammóniagőzös homokszemcsék milliója – gondoltam. Ó, amúgy nyilván én jártam „rosszul”, mert ahogy kitört a zokogás a csajból (mellesleg egy gonosz vigyort is látni véltem a szemem sarkából), nénik (polip)karjai fonódtak körém és az ellenségem köré; azt hittem, ördögűzés lesz a következő megálló, de nem, csak a mosdóba kísértek, hogy tegyem jóvá gonosztettem, segítsek a szegény kislányon, akivel olyan elképzelhetetlenül ördögien viselkedtem. Még mit nem.

4. Hogy nehogy azt higgyétek, csak oviban történtek velem ilyen dolgok, említenék egy-két sztorit mondjuk 1. osztályos koromból is. Megtanultam írni, olvasni, számolni (talán le is ragadtam azon a szinten), mint minden rendes általános sulis kicsi, de mégis valamiért kilógtam a sorból. Ha nem hiszitek, járjatok utána. Van képem bizonyítékként.

Az utolsó tanítási napon – mivel utána máshol folytattam iskoláséveim költözés miatt – kaptam az osztálytársaktól pár aranyos kis rajzot, amit azóta is őrzök egy hatalmas dobozban a többi számomra nagyon fontos kis csecsebecsével együtt.
Tetszett nekem egy Y. (nem a neve kezdőbetűje) nevű
pasi-kezdemény, akit már év elején (korán kezdtem) kiszemeltem magamnak. Ez annyit takart, hogy arról álmodoztam, észrevesz. És szed nekem virágot. Meg lesz hatszázhuszonhat gyerekünk. Egyszer. Úgy száz évvel később (érzelmi szinten nem sokat fejlőttem azóta). Na, de természetesen rám se hederített a gyerek, mert jobban lekötötte a foci, meg a haverok, meg a kitűnő tanulósággal járó kötelezettségek; én pedig jelzőlámpákat és micimackókat rajzoltam a többieknek. Mert ugyan matekból nem szárnyaltam, de nekem volt a legügyesebb kezem. Nem félreérteni. Úristen, már a gondolat is beteg. Álljatok már le.
Elkalandoztam, mint mindig.
Szóval, valamilyen úton-módon csak kiderítette a kis Sherlock, hogy nagyon is bírom a fejét (enyhén szólva), és odaállt elém, lufik körülöttünk, gyerekzsivaj, nyár, madárének, nyári szellő, szoknya és szomorú tekintet, kék szemek. Én pedig esetlenül babráltam a rajzlapjaimat
meg ceruzáimat. Minden egyes szóra, mondatra, illatra és hangra emlékszem. Elszaladtam (ez a mozzanat azóta is kísért; még évek múltán is így teszek hasonló szituációkban) és sose néztem vissza. Többet nem is láttam.

5. A másik suliban sem tudtam jobban beilleszkedni a közösségbe; ezzel önmagában még nem is lett volna probléma, ha elfogadtam volna a helyzetet. De én olyan wannabe-menő lány voltam, azt hiszem.
Talán ezért történt velem annyi hülyeség. Mint mikor megtetszett (túltettem magam Y.-on) F. és teljes mámorban lebegtem úgy addig a pontig, amíg ő tudomást nem szerzett létemről. Egymás mellett ültünk (ciki) és körülöttünk mindenki vágta, mi a szitu. Hogy a béna csaj (volt gúnynevem) halálosan szerelmes (nyilván gyerekszinten) Y.-ba.
Egy nap kaptam egy levelet. Szerelmeset. Vagyis inkább olyan gyerekeset. Beparáztam, hogy valóra válik az álmom, így egyetlen megoldásként azt láttam, lehúzom a wc-n a kis papírfecnit. Ami a wc-be kerül, az ott is marad, tartja a bölcs mondás.
Ám Y. ostromolt továbbra is. Csórikám nem vette észre, hogy én komplett idióta vagyok és nem való nekem az emberi kapcsolat, engem a sors arra szánt, hogy 72 macskával éljem le egy lakótelepi lakásban az életem, és mikor elér a vég, a macsekok majd felfalják maradványaim minden egyes apró részét.
Csúnya vége lett a történetnek. Valódi tragédia. Annyira kikészítettem a gyereket (nagymenő focista), hogy idegösszeroppanást kapott az utca közepén. Pedig komolyan mondom, nem voltam sosem egy femme fatale.
Évekkel később ismét próbálkozott, de akkor már finomabb módszerekkel utasítottam el (épp akkor lettem túl valakin, friss a seb, nem állok készen egy újabb dologra, stb stb).

Advertisements

Leave a comment

Filed under FUN.FUN.FUN.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s