RENI CSODÁLATOS OREOJA


Reni és a konyha nem jó barátok. Nagyon nem. Ha elolvastok, meglátjátok majd ti is. Konklúzióként levonjátok majd, hogy soha nem szabad beengedni engem a konyhátokba. Soha, bármi történjék. A saját érdeketekben.

Hogy miért mondom ezt el? Hogy lejárassam magam? Hogy ország-világ elé tárjam ügyetlenségem bizonyítékát, a homemade oreo történetét?

.

.

.

Magam sem tudom. Grafomán vagyok, kell ennél több magyarázat?

Szóval, találtam egy ígéretesnek tűnő receptet. Homemade oreo, mondja az amcsi. Ja, király, nagyon finom lesz, ma úgyis barca-real, van sör, pizza és mellé még oreot is varázsolok, ezt nevezem én életnek!

Nos, a sütés családpolitikailag kedvező az országnak, vagy mi. Az asszony (jelen esetben csak leány, mivel hajadon vagyok és jó darabig az is maradok – ez szinonimája az „örökre” időhatározónak) helye a forró tűzhely mellett, mondják honatyáink, első a család, főzés-sütés, gyereknevelés, majd aztán emancipálódjék a nőkezdemény! Ez olyan modern, 21. századi és nyugatias felfogás! (szorítsatok, hogy ne jöjjön értem éjszaka az a bizonyos fekete autó)

Ott tartottam, hogy a konyhában görnyedek az angol nyelvű recept felett, átfutom a hozzávalókat, megállapítom, hogy ügyesen, előrelátóan mindent beszereztem, majd ezután – a kémia iránt oly hevesen dobogó szívemmel – kimértem pontosan (amennyire az itthoni mérleg engedte) a lisztet, cukrot és egyéb egészséges összetevőket, hogy majd homogén elegyet hozzak létre belőlük.

(bocsánat, közben fél szemmel a tv-re tapadok, mert elkezdődött a meccs és

na, most meg

ki is pattant a labda)

Kever-kever-kever, hoppá, fél kiló sót beleborítottam rögvest az amúgy csodák csodájára egynemű masszámba, pedig ennél távolabb nem is lehetnék a szerelemnek nevezett tündérmesétől; semmi pánik, nem lesz ez rossz, öntsünk bele még több cukrot, úgy, ni, máris jobb. Visszabillentettem az egyensúlyt.

A recept azt mondja, hogy most egy órácskát pihentessem a tésztát (ami meghökkentően amorf állagú), de nekem nincs arra időm, kérem, a meccs lassan kezdődik, én pedig itt izzadok a konyhában a begyújtott sütő mellett, olyan, mintha a pokol tornácán keringőznék egymagam; itt az ítélet: öt percet kap a hűtőben való élvezkedésre a tészta, ennyi, nincs kompromisszum.

1 perc

2 perc

(órára pillantás)

 

sokadik perc

Hoppá, meg is feledkeztem hűtőbeli képlékeny szörnyetegről.

Kinyújtom a tésztát (szakad mindenfele; nyilvánvaló, hogy a nyújtófa a ludas, nem pedig én), nyomok pár helyes kis csészealjat, bedobom őket a sütőbe 12 perce (elviekben; de mivel nem villanytűzhelyünk van, így az odaégés kockázata magasabb, mint a siker esélye). Belevágok a krém előkészítésébe. Szakszavakkal élve.

Előkapom a hűtőből a vajat, de rádöbbenek, hogy nem lesz ez így jó, mert nekem lágy margarinnal kellene dolgoznom, szóval szívás

MI EZ AZ ÉGETT SZAG?

Valami kétségtelenül odakozmált, ez tuti. Ugye, nem a süti az?!

Ó, nem, dehogy, csak az érzékeim csalóka játékának áldozata a tudatom. Hallucinálok. Ez természetes nálam. Általában olyan dolgokat látok, hallok, amik nem is léteznek (talán csak egy párhuzamos univerzumban), messze vannak a valóságtól, csak beképzelem őket. Mint

például a sütőből áradó füstfelhőt?

Naná!

Elhessegetem a fekete korommaradványok horrorisztikus képét lelki szemeim elől, inkább vad karcsapásokba kezdek, már ami a krémkeverési technikámat illeti. Kicsit vajas, kicsit cukros (porcukrot kellett volna beledolgoznom a vajba, de ugye nekem ez az apróság kiment a fejemből), kicsit…

pálinkaszagú.

Rásandítok (egy igen mulatságos szemöldökráncolás közepette) a vanília aromás üvegcsére, betűzöm lassan, hogy

V

A

N

Í

L

I

A

aroma, aztán felpillantok, gondolkozom (a csendet megtöri olajozatlan agytekervényeim nyikorgása), belefúrom orromat mélyen az üvegbe (le is tüdőzöm az aromát, csak azért, hogy biztosra menjek), majd a krémszerű teremtményt körülölelő neonszín tálba – SZIPP -, és meglepetten (inkább megrökönyödve) konstatálom, hogy ez nem az, amire én számítottam. A pálinkapárlat összetéveszthetetlen illatát (ami belőlem kellemetlen emlékek ezreit hozza elő) vélem felfedezni a vanília kivonat összetevőinek mélyében.

Még egyet szippantás, szinte bele is szédülök.

Egy vállrándítás, mit nekem pálinkaszagú krém, talán feldobja majd az égett kakaós korongok sokaságát…

Beleborítom hát az üvegcse tartalmát a krémbe, körbepillantok, gonosz mosoly, kacaj, és nagy vidáman belevágok a fekete oreok összeragasztásába…

Advertisements

1 Comment

Filed under FUN.FUN.FUN.

One response to “RENI CSODÁLATOS OREOJA

  1. Hát ezen jót derültem, még szerencse, hogy nem szeretem az oreot!
    Egyébként én is utálok sütni, mármint süteményeket, de rendes ételt meg nagyon szeretek! Ez egy nagyon összeszedett(len) mondat volt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s