CSAPONGÓ


Alkotó válság. Elég szar ügy, főleg, ha van az ember lányának egy rovata, ahova nincs mese, írni kell, de akkor nem megy, ha sürgetnek… Nem mintha most sürgetnének (mert nagyon is megértőek velem, még tolerálják különös kuszaságomat), de mégis van bennem egyfajta megfelelési kényszer, vagy mi, és azt hiszem, ez nem feltétlen jó. Rám nem pozitívan hat a stressz (néha persze igen), és ez a tudat, hogy az egyetlen dolgot, amim volt, elveszítettem… Eléggé elkeserít. De igazából megint tudnék hibáztatni mást. Mert ilyen vagyok. Van ez a védekezési mechanizmusom.

Megint olyan vagyok, akár egy kibaszott kaktusz.

A világ legkibaszottabb érzése, mikor kurvára nincs ihletem, így jelzőként is csak ilyen undorító, ótvar magyar szavakat tudok használni.

Az is egy nagy szívás, hogy hiába szeretek valakit életemben először feltétel nélkül, ő nem viszonozza, és még azt se mondhatom, hogy bánom az egészet, mert nem, én élvezem. Ez normális? Hogy élvezem a fájdalmat? De jobban belegondolva annak örülök, hogy érzek valamit. hogy valakiért a világot átölelném… Ha annyira meg akarnék szabadulni az érzéstől, hogy nincs az univerzumban egy olyan szabad pillanatom, mikor ne rá gondolnék, akkor nyilván tennék valamit ellene.

Hogy én ezen mennyit filozofáltam, leírjam, ne írjam, igen vagy ne, ha igen, jó ötlet, miért jó, és mi van, ha elbaszom, ó, mondja meg valaki, de mindegy, már úgyis egy nagy rakás szemétdomb tetején állok. De még találóbb lenne azt mondani, hogy maga alá temet a szenny.

Lehetnék a katasztrófa istennője akár.

Hát(tal és kisbetűvel nem kezdünk mondatot), ez most visszaolvasva kimondhatatlanul csöpögős, merő giccs. de nem túloztam. Most nem!

Közben újraindítom a zenét, nyomok egy replay gombot, mert szeretem megutálásig hallgatni az aktuális kedvenceimet, hogy a pozitív érzést át tudjam magamban pusztító negatívvá alakítani. Mechanikusan.

Ahhoz képest, hogy pár napja (mit pár napja, inkább jó pár hete) még grafomán lány voltam, mostanra a kreatív energiáim lenullázódtak, átmentek mínuszba, vagy egyszerűen megszűntek létezni (de mi az, hogy létezni? van egy teória, amiről nemrég olvastam, hogyha valaki esetleg rádöbben az élet értelmére, illetve valamiféle választ talál arra, hogy miért vagyunk mi itt, mi értelme létünknek a végtelen univerzumban, Az eltűnik. Nem lesz többé. mármint a személy. Érdekes belegondolni. ó, bárcsak eltűnnék. vagy legalább beleőrülnék a válaszba. De mi az, hogy őrült?), én pedig nem tudok mit tenni, és ez a legrosszabb az egészben, hogy nem tudok mit tenni!, mert tehetetlen vagyok.

Te-he-tet-len.

(a Doctor Who-s bögrémből jobban esik a tea. de most még jobban esne belőle a vodka)

De az sem normális, ha egy ember miatt van mindez. És innen is üzenem, hogy

Most csak teázom. mert jön az ősz, vagyis még nem, de én érzem a levegőben. Meg a bőrömön. Van ez a… szuperképességem.

Ha olvasod, akkor… jó? – szoktak ilyet mondani? Nem. Hát, akkor én mondok. Na, de én megint olyan esetlen leszek, mint mikor… semmi.

Én nem.

Én már akkor láttam valamit benned. De te mégis annyira kegyetlenül otthagytál.

Nem tudom kifejezni magam, nem érdekel, ki mit gondol.

És nem érzem pazarlásnak az irántad érzett időt (mert tényleg érzem az időt — fizikailag fáj. furcsa, de így van), soha nem is fogom.

Advertisements

Leave a comment

Filed under TÚLKOMPLIKÁL

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s